meztelenül

mintha
álmot ígérne neked a szél
ugy hazudott ő is ahogyan nem várt
a szél mögött is csak az eső jött meg
és álmot sem adott nekem az ágy

meztelenül az éjszakában
tükör vagyok csak magam előtt ahogy
álmokon átvérző emlékeimben
hülyén csak hittem hogy akarom őt

en belepusztultam a hitbe látod nekem
az álmokon túl a semmiben égve
nem maradt semmi ami igazi lenne én
csak üvöltök bele a messzeségbe

beszélj most hozzám
hadd higgyem te más vagy
ölelj most úgy hogy teljesen vágyjak
ölelj most ugy hogy az emlekeimbol
kitörölhessem az elmúlt százat
menjünk messze ahol a test mar nem éget
az alomig menjunk ahol erezlek teged
egeszen fel az egig vagy tovább
egeszen vegig amig a szárnyaink bírják

 

lili emlékére, csendes eső, mert amikor elaludt, akkor kezdett el esni es utana 3 hetig minden nap esett.
kedves gesztus egy olyan istentol, akiben reg nem tudok hinni.

rég láttam már a napot
hetek óta sötét az ég
szürke felhők borúja alatt
csak teszek a tűzre még
valami kell, csak ki ne hűljek végleg
álmok mézén még reméljek érted
valami kell, míg a haldokló látnok
a másik világból egy fénycseppet athoz
lélegezz lassan a remény még hallja
csillagot érezni ha az éjszaka adja
csendben az ágyon ahogy mindig fázol
próbálj meg hinni csak bujni a mához

forgatom lassan a számban az időt
elnyílt virágok szirma a lét
elmúlt lányok illata bennem
foszló ígéretek kérdezik: miért?
élünk, meghalunk, fordul a kerék
még mozdulnék, élnék, ha volna kiért
a semmibe forduló, üvöltő imák
ahogy istent keresik a ködökön át

lassú sétával a remény így lépdel
árnyéktól árnyékig kísérve téged
valami szépet még néha így áthoz
odaköt talán egy múló világhoz
sugj valamit ugy szeretnék hinni
játsszuk hogy van még miért itt élni
esőcsepp alatt egy tócsában állva
a semmibe folyva egy elveszett árva

pusztulsz lassan sorvad a világ
valami benned egy utolsót kiált
ha lenne valami ami még igazi lenne
az üvöltésed az égig menne
elesel es rad csak esik az eso
a sarban fekve igy mulik az elet
osszetapadt szirmok kozott
nem mond senki egy imat el erted

 

valamit vártál olyan régen már
a vágy üres köröket futott le benned
annyira tudtad, mi ez az erzes
álmaid ezreit élted le benne
a szél ahogy emelne újra meg újra
a szárnyaid nélkul az éjszakában
a nő aki teljesen pontosan ő
hol vagy hol vagy mondd már várlak

a szó ahogy hull le az éjszakában
csapdába esett bennem a magány
hideg a csend olyan messze a válasz
álmokba ugrok a hangod után
évszakok múlnak forog a kerék
magamba nézek hogy élek e még
az illatod érzem hogy estére így
egy kicsit megint feltámadj bennem

valaki volt már arra
olyan kozel kerültünk az éghez
egymásba égve a zihálásban
ne mozdulj most kérlek
harmatot szital a hűlő levegő
ott vagyunk ketten egymásban lebegő
remegve ritkuló álomba révedő
reszketve izzó fáradt utazó

hajnal szirmai a hajadba fűzve
létezel bennem a parázs a tűzben
simulsz hozzám egyre mélyebbre bújva
ölellek óvva így indulunk útnak
szorítalak így a semmi ágán
valahol kívül fázik az élet
körben ez a puha bársony sötét
ez most a kút az éltető vízzel

valaki volt már arra
olyan kozel kerültünk az éghez
egymásba égve a zihálásban
ne mozdulj most kérlek
harmatot szital a hűlő levegő
ott vagyunk ketten egymásban lebegő
remegve ritkuló álomba révedő
reszketve izzó fáradt utazó

hallgatjuk ahogy szunnyad a szó
kettőnk között alszik az élet
szenderszárnyon suhanó sötét
vibráló ívekkel ír nekem téged
égő szemmel a láz ahogy éget
lélegzet párája követel téged
holdig halkuló sóhajok után
az őrület határán zuhanok érted

valaki volt már arra
olyan kozel kerültünk az éghez
egymásba égve a zihálásban
ne mozdulj most kérlek
harmatot szital a hűlő levegő
ott vagyunk ketten egymásban lebegő
remegve ritkuló álomba révedő
reszketve izzó fáradt utazó

körben a zuhanás rugdosó emlék
kék idegenben a lüktető nemlét
a szomjúság csak a harmat után
a színekbe vérzett utolsó sugár
idegekbe tépve a halott madarak
elmúlt repülése ismeri szavadat
tágra nyílt szemmel a szél ahogy tépett
valahol az isten majd igy talál téged

 

bán andrás

ultettem neha par kis magot
hogy neveljek beloluk urhajot
hogy elszokhessek a hetkoznapokbol
egészen túl a holdon

fejlodtek szepen a levelek
viragba borult a csúcsa
a szálak között a kristálycseppek
kapukat nyitnak az útra

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
a füstben járó árnyékok közül
lebegjünk el a mából

lassan izzó tested ízét
magamba szívom had vigye a vér
máshová gondolom már magamat
mire a hulló hamu a földre ér

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a felhők partján a napsugár szélén
az istent keresve sodor a szél
a nyomaid követő kivert magány
úgy lép beléd ahogy hozzád ér

elengedett léttel a zuhanásban
úszom a semmiben magamon át
a parázs valahogy a szívedbe néz
imává szelidul a szívdobogás

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a dal ritmusára reszkető lelked
táncoló álmokban szirmot bont
a foldtől nehéz remény ázott
fürtjei mögül kel fel a hold

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

már majdnem vége ködös szárnnyal
bársonyba burkol az éjszaka gyengéd
az ürességbe ahol az életed virraszt
harmatot szitálva ül le melléd

minek is maradnál már kő a sárban
ha lehetnél illat vagy ég alján szín
a távoli szem ahogyan belé néznél
érezné ahogy a végtelen hív

hol kezdodik a mese nem tudom
ott volt már a határon
szavak tunodo szeretkezesen
szirmokat bontott az alom
lassan mulo ivben
a semmi szelen tancol minden
a felhoket kerdezed
hol van az isten?

az atjaro a vilagok kozott
megnyilik benned ma ejszaka
es luktet az isten a szivedben
mint szerelemben remeny a gyumolcsben a mag

elveszett élet a mulo evek
a remeny hiányba fordul át
az ébren toltott hajnalokban
lassan mulo ejszakak
vakon zuhanó kapcsolatok
árnyékából a semmi intett
ha egyedül vagy mikor átölel
hol van az isten?

az atjaro a vilagok kozott
megnyilik benned ma ejszaka
es luktet az isten a szivedben
mint szerelemben remeny a gyumolcsben a mag

valaki talán még volt ott
csak pont rossz pillanatod volt
és a legszebb dolog az életedben
így nem lett a sorsod
ha mégis lenne ő
az az igazán benned élő nő
már nem lenne nehéz hinned
csak adja az isten

már tudnál hinni benne
ha lehetne egyszer igazi még
ha ugy olelne megint át
most már tényleg értenéd

van álmod, halvány, de benned él
néha még köszön a szenvedély
néha még álmodsz ha kicsit is
de tudnál még szeretni valakit

éjszakák jönnek ujra meg ujra
időért szomjazó vadak a kútra
bábokban élő mélyalvó lepkék
fodrozzák így az éjszaka testét

időd az nincs, az sohasem volt
csak az a hely ahol valaki volt
az a múló halvány picike folt
a tarsad kepe pont az volt ott

nézz ide látod néha meg érzem
a hamvainkat szallni a szelben
nezz ide nezz ide nezz ide nezz
nezd hogyan pusztul el így a lét

valaki ha jönne a léptei alatt
meglágyulnának körben a falak
valaki ha lenne és hozzád érne
valaki ha érted nyúlna a mélybe

éjszakák égnek ringató lángok
az izzásból élek és mégis csak várok
a semmibe táguló füstből font kelme
a parázsló elme ahogy útra kelne

idő a huncut kacagó kurva
ahogy magába húzna újra és újra
hagyja hogy hidd a pillanatot
de a tiéd igazán sohasem volt

a semmi szélén a szigeteknél
valami nő lángjánál melegednél
hinnéd mintha igazi lenne
hogy valamit tényleg találtál benne

éjszaka volt az újra meg újra
ravasz kis csapdák csúszdák a múltba
úgy használtuk a vágyaink testét
ahogy baglyok repülték körbe az estét

fakuló álmokban vibráló képek
ahogy megunkba szívnánk azt a messzi kéket
időtlen álmokban párázó élet
morzsoljuk reszkető kézzel a létet

múlik az éj lassan úszik el
még kérdezném, de már nem felel
haldokló bársonya átölel még
találkozzunk a szigeteknél

az éjszakák, azok a lányok,
az az aranypor az a mámor
nem leszel egyedul ha visszamennel
találkozzunk a szigeteknél

időd az nincs mert sohasem éltél
engedd el végre ha igazán égnél
ha hagyod az éjszeka most hal meg benned
sírj kicsit igazán csak ennyit kell tenned

- minden kibaszott exemnek.

tavasz lesz talan
jatszik a szél
a hold ma néma
nem mesél
álomtalan végtelen
nem múlik el az éjjelem
a virágok még a rügyekbe bújva
alszanak és várnak az újra
a napsütés, a távoli nyár
csak ígéret ami régóta vár
ha elhinném, ha valóra válna
ha az enyém lenne, ha velem szállna
ha isten igazán hallana velünk hullna az éjszaka

ha álmodom, még emlékszem a jövõre
nem hiszed, pedig megmondtam már elõre
játszol még és azt hiszed ez mindig tart
nem látod, hogy nem hiszek el minden szart
hisztizel, duzzogsz, kiabálsz kiakadsz
elfutsz visszajössz sírsz de mindig ugyanaz maradsz

nem érdekelsz, menj már innen, hagyj már békén kérlek
hazudni tudsz csak ez nem kell nekem ehhez tul rovid ez az elet

egyedül vagyok, és túl már rajtad végre
a hidak mögöttem olyan gyönyörûen égnek
hülye vagyok csak azért szerettelek ennyire
ha szerencsám van, majd nem emlékszem semmire

látomások fekete álmok messzire nyúló szép szavak
semmit sem érnek ha nem hallod meg hogyha te mindig vak maradsz
nézz magadba keresd meg magad azt aki igazán lehetnél
kövesd az álmod csak menj utána mégis mi mást tehetnél?

erre van ennek a projektemneknek a weblapja: http://www.estver.net

ha engem akarsz, csak a most,
a sok majd egyszerû,
de messzire ûz

nincs holnap, késõbb,
vagy talán.
csak pillanat ami most van,
amit most fogj meg,
ha igazán akarsz

minden elengedett perc
már csak volt,
ne mondd, hogy nem szóltam,
ha sírsz, mert távolodok

emlékszel?
itt voltam veled.
miért hitted,
hogy csak úgy félretehetsz?

hónapok múltak el megint. elsorvadnak a gondolatok az ürességben ahol értelmet keresek az írásnak, az életnek, aztán már bárminek. próbállak látni itt is, talán, hogy legyen miért, de látsz te engem? lehetne arcod, ne csak illat legyél az álomban, egy szín, valami áhítat, ami kísér a zuhanásban, átitat, és ébredni a zuhanásban, mikor a harmadik kávéig, bár konkrétan már nem emlékszem, de még éreznek az idegek lepkék a szélben. látod? húsos szirmokon rezdülõ színfoltok, libbenõ szivárványok, és alattuk valahol én, égre csodálkozva, örök hiányba hûlõ szikrákba feledkezõ mozdulatlan-vén hüllõ. néha emlékezem, mintha lennék, vagy lettem volna, és olyan ritka már az álom is, hogy egyszer egészen elfelejtem majd, hogyan lehet, és hogy lehet szeretni valakit. mintha élnék, felébredek és lélegzem estig, akár ember is lehetnék, pedig nézd, dehogy, csak egy virágot akartam mielõtt továbbfúj a szél. mint a lepkék.

további képek itt

fuss, menekülj, ne gondolj rám
a felszínen mindent megtehetsz

érzem õrzöm a lelkedet
így higyj úgy hagyj
csak felejtened nem lehet

benned vagyok, a szívedbe égtem
és bár megkerülhet a gondolat
mégis létezem én már benned
és ott az én lelkem szárnyaló foglya vagy

rab vagy bennem, rab magadban
fogva tart az érzés, hogy vagyok neked
és nem érted rabként ennyire szabadnak
magadat mégis hogyan érezheted

rossz oldalról nézed
a világot, édes
neked zuhan a föld
és ijesztõ mélység fölött vagyunk
én látom ahogy nyílik az ég elõttünk
és egyre feljebb szárnyalunk

te félsz én égek
és körben az élet
neked csupa kérdés nekem minden válasz
és nézd,
te csak görcsösen kapszkodni mersz

egy zene meg egy vers.
itt meg lehet hallgatni:{audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/zoldi-almodom_v1.mp3{/audio}
innen pedig le lehet tölteni.
update: kicsereltem egy ujabb verziora a linken. jah és :) ööö, a zeneben 0:55 és 1:15 között nehany alkalommal a lili vokálozik :D

átitat az éjszaka
hozzám bújik az álom
átölelem simogatom
nem engedem, hogy fázzon

ahol rád gondolok,ahogy képzelem
ott te ragyogod be az életem
ott te ölelsz át álom helyett
és valósággá teszed a képzeletet

az álmomban az vagy
aki ébren is lehetnél
vonzzuk egymást és összeérünk
remény ez vagy emlék?

álmodom és ragyog a tó
mi napsugárban a parton
szépen lassan elszökik a szó
a fejem az öledbe hajtom

este, csendben, a halk szavak,
mint az ujjaink, szinte cirógatnak, játszanak,
a bõrünk örül ahogy egymáshoz ér
felsóhajtok, és átölelve szeretlek mindenért.

édes a hangod,
ahogy egyre gyorsabban veszed a levegõt,
egyszerre forró és gyengéd a csók
aztán szorítjuk egymást szorosan, remegõn

most nem félsz, csak tisztán akarsz,
és elfelejted végre ami már rég nem igaz
csak érzed, hogy jó, hogy szeretlek és kívánsz,
és kivirágzol, végre igazán te vagy

a benned élõ tündérré válsz és érzed,
nekünk adta az isten az igazán szépet,
és talán szépen lassan végre el is hiszed
hogy ha nem félsz, csak tényleg szeretsz,
soha többé nem csalódsz, és az élet végre
nyugodt és mindig boldog lehet.

megzenésítve itt található:   akusztikus változat  -  torzított változat

ha értenéd

belül a néma ég
benned meg az üresség,
ahol nekem kellene lennem
mondd, mit kellene még tennem?

te széttépted az álmomat,
azóta nem akarod hallani a hangomat
én ezer éveket vártam
hogy legyünk végre egymásnak

és néha csak annyi kéne
hogy ne lökjél folyton félre
hogy ne érezzem folyton úgy
hogy sohasem múlhat el a múlt

néha csak annyi kellene
hogy beengedj végre a szívedbe
hogy lássam, a kincsed, ami ott ragyog,
a te féltett napod az én vagyok

tudom, hogy még nem érted
hogy én megõrültem érted
tudom, hogy még nem láttad úgy
hogy nélküled nekem nincsen út

szeretném ha belém látnál
ha tudnád amivé váltál
ha értenéd, amit én tudok
hogy a lélegzeteddel mozdulok

tudom, te is szenvedtél értem
ne hidd, hogy soha, soha soha nem érzem
ne hidd, hogy amikor bántalak
nem kétszer bántom magamat
de néha olyan lesz egy pillanat
hogy semmi más már nem marad
csak az kell akkor, hogy szeressél
és semmi kevesebb nem elég

láttalak.
valami nem változott.
az érzés mélyre bújt, de maradt.
hiába titkolod-tagadod,
a kapocs köztünk láthatatlan,
mégis mindenen átragyog.
játsszuk egymás mellett,
hogy nem vibrál semmi,
mintha nem látnám zavarod,
mint ha nem tudnád te sem,
miért vagy tõlem izgatott.
rendben,
akkor maradok csendben,
és nem mondom ki ezt sem:
én…
mindegy. a kezem a homlokodhoz ért.
újra. mindketten tudjuk miért.

 az elso kotet, valamikor 97 korul lehetett, nem is akarnam feltenni, egyrezst mert mind elfogyott es meg nekem sincs asszem belole peldanyom, masreszt nem is erzem olyannak oket h erdemesnek legyen. ez a kep a bemutatojan keszult a pazmanyban, persze pont en kestem a bemutatorol, ugy kellett ertem jonni vmi csehoba, de hat legalabb nelkulem nem lehetett elkezdeni, szal nem amradtam le semmirol. namindegy, az ezutani irasok gyujtemenye volt a kovetkezo, a vegtelen vers (csillagcseppkeringo) , vannak benne irasok amikrol mar nem egeszen gondolom ugyanazt, de itt-ott akad benen olyasmi, amit fontosnak erzek, tehat ujra meg lett csinalva, normalisan, illusztralva. baszott nagy munka volt, de ugy erzem pl a vegefele kifejezetten turheto irasok vannak.
azt hiszem azoknak ajanlom, akik a felszinnel melyebben is elnek...
nem mondanam h kifejezetten verseskotet, van benne vers is, meg csak ugy leirt gondolatfoszlanyok...

innen letoltheto e-konyvkent, pdf formatumban
...
aki pedig diavetitesben kattingatva szeretne, itt teheti magaeva







 

végtelen. szerelem. kék idõ.
egyre mélyebb, reszketõ csendben fekszem
válasz nélkül maradt minden kérdés
szerinted meg minden rendben.

ne engedd, hogy múljon

látod, létezem
várok rád valahol messze
emlékek, ahogy átölelsz
ahogy ránkborul az este
harmat és csillaok
a mosolyod,
ahogy rámragyog
emlékszem ahogy hozzámérsz
ahogy eltölt fénnyel az az érintés
ne engedd hogy múljon
ahhoz túl szép volt ez az álom
nem akarok senki mást
kérlek ölelj át

annyi minden történt
hogyan mondjam el
szeretlek és kérdeznélek
senki nem felel
bennem élsz és minden percben
hozzád szól a vágy
és fáj ahogy még semmi sem
hogy nem gondolsz te rám
szerelem ég bennem
érted izzok én
és imádkozom az istenhez
hogy légy te még enyém
annyi elmúlt és annyi minden fáj
és annyi minden fáj
mégsem érdekel senki más
csak újra ölelj át
ne engedd hogy múljon
ahhoz túl szép ez az álom
kérlek, ne engedd hogy múljon
túl szép ez az álom

nem tudom hol kezdõdik a mese.
talán csak megszületik észrevétlenül
a szavak és gondolatok tûnõdõ szeretkezésében,
mintha félálomból aludnál el teljesen,
amíg szirmokat nem bont belõled az álom.
és lassan múló ívben táncol minden
ami igazán vagy ezen a láthatatlan határon.
 szellõ ébred benned, és mintha leveleken susognál harmatosan át,
 lassan leteszed az idõt
és kicsit a testet is,
 hogy ha lehet, valami tisztábbá változzál át.
 apró kék virágok
tartanak számtalan apró kék világot,
 és mint szelíd, mosolygó szemek,
várnak csendesen, hogy elvesszél bennük
és beléd szeressenek.
 itt még vannak titkok,
és az egyetlen lassan csituló zaj
mintha a szíved lenne és az erek,
ahogy lüktetnek benned egy imát,
 hogy mélyebbre vihessenek.
nézz csak,
befelé,
mélyebbre,
amíg csak lehet,
 hagyd hogy elengedjen a tudatod,
 és az idegeid is elfelejtsenek.
 mint falevél ringó,
 avarba hulló tánca,
ereszkedj bele belsõ éjszakádba.
milyen ha magadba ébredsz?
 milyen ha kérdezel és te válaszolsz?
ha hajnal vagy éjszakádban és közben magadba omolsz,
  és ha mennél, ha hinnél,
 csak engedd el magad,
és legyél csend egy kicsit,
csak néma áhítat.
érzed?
megérint isten a csendben,
 magadban,
amikor már nem is hiszed talán,
mert a hited annyira mély, öntudatlan és te vagy
és létezik benned isten
mint a szerelemben a remény
 vagy a gyümölcsben a mag.

szavak
dallamok
ahogy elringanak
éjszaka lehetne lepkék tánca
ahoyg belesurrognak a fénybe
és fénykör túlsó oldalán
a semmibe zuhannak égve
talán ennyi az élet ha jól sikerül
egy tánc az égig elégve
és a semmi felé még félúton
beleõrülni a fénybe
lázas örvény bennem a múlt
talán semmibe ringató képek
és az emlékek ahoyg keresnek
aztan megérintenek téged
reszket a csend mert bennem ég
a vágy ahogy akarom ölelj még
és ha sóhajtanék a levegõ
a szárnyaid alatt lebegõ
csendes erõ ami íveken át
felém hozza és számra rajzolja szád
aztan a zuhanas,
mikor jön a csend: nincs tovább.

olyan sokáig próbáltunk mindketten
tûrni és hinni még rossz helyen,
hogy ma hiába érzed,szinte nem hiszed
nem kell, hogy ilyen legyen az életed.
amikor nem gondolkozol,
csak hagyod, hogy az legyél aki igazán vagy,
tündérré vetkõzöl, és lebegsz,
és a szerelem meztelen és szabad
és  õszintén súgod: kérlek ne eressz,
mert ott vagy ahol mindig akartál lenni
mert érzed csak így lehet igazán szeretni,
mert a szerelem átölel, lebegésben tart,
vigyáz rád, boldoggá tesz, felemel és félt
mindent megbocsájt és mégis a tiéd marad
mondd,  miért félsz édesem?
hát nem érzed? a tiéd vagyok teljesen,
és ha hagyod, az álmaidat az életeddé teszem…

szeretni nagyon-nagyon, úgy igazán,
vagy hagyni elszürkülni és múlni csak lazán?

csak jatszol.nem erdekel es nem erted mit teszel velem.
ezerfelekepp jelzek, nem birom...  - teged nem erdekel.
honapok mulnak. naponta elhagysz, kozben szerelmet kovetelsz.
miert teszed? mit akarsz? igazabol se nekem se magadnak nem felelsz.
az erom elfogy, hited hijan te is az enyembol  elsz, csak altatod magad
es latom naponta amikor eldobsz amikor mar mentseged sem marad.
elhagysz naponta buszken hozzam vagod, ez  kapcsolat neked semmi
es mindegy neked hogy egyedul vagy velem lenni
most biztos könnyû,elhiszem...
hazudd hogy szemet vagyok
altasd magad es almodj
estegy meg mindent hogy meg soha ne ertsd
mindent elvettel  valakitol a buszke onerzetedert

egy nyugodt napot kerek, mar halalosan faradt vagyok
te belemrugsz en megorulok
aztan elmesz es elfelejtesz.
ejszaka. csillagok

kendertündér (valami kicsike jó ha még lehetne bennem)

szikra pattan szisszen a láng
felizzik sercen az édes virág
lágyan libben és körülölel
a szemedben táncol és lassan emel
a kék füst fordul légszirmot bont
éled a levegõ egy dallam sodor
pezsdül a vér a szíved dobban
valami rezdül benned mintha szárnyad volna

füst a fény és te ismeretlen
messzi csendben várok rád
szavak hullnak múló órák
ezer imát gondolok át

álmaid homokját ahogy mossa a véred
a lüktetésben a tenger ébred
mikor magadba nézel a végtelenben
valami kicsike jó ha még lehetne bennem

mostanában nagyon sokszor eszembe jut egy vers, tavaly, vagy tavalyelõtt írtam, elgondolkoztam pillangófotózás közben... felteszem ide is...

            
 
hónapok múltak el megint. elsorvadnak a gondolatok az ürességben ahol értelmet keresek az írásnak, az életnek, aztán már bárminek. próbállak látni itt is, talán, hogy legyen miért, de látsz te engem?
lehetne arcod, ne csak illat legyél az álomban,
egy szín, valami áhítat,
ami kísér a zuhanásban, átitat,
és ébredni a zuhanásban, mikor a harmadik kávéig, bár konkrétan már nem emlékszem, de még éreznek az idegek
lepkék a szélben. látod?
húsos szirmokon rezdülõ színfoltok, libbenõ szivárványok,
és alattuk valahol én, égre csodálkozva,
örök hiányba hûlõ
szikrákba feledkezõ mozdulatlan-vén hüllõ.
néha emlékezem, mintha lennék, vagy lettem volna,
és olyan ritka már az álom is,
hogy egyszer egészen elfelejtem majd,
hogyan lehet, és hogy lehet szeretni valakit.

mintha élnék, felébredek és lélegzem estig, akár ember is lehetnék,
pedig nézd, dehogy, csak egy virágot akartam mielõtt továbbfúj a szél.
mint a lepkék.

van hozzá egy csomó kép .itt. 

hazudik a kedves, és én tudom
a szemembe néz, én hallgatom
ne csináld ezt, kedves ,kérlelem,
csak legyél õszinte velem
nem üvöltök, nem haragszom, csak szeretem,
és fáj
és sokszor már nem értem miért teszi velem,
és miért piszkolja be ezzel magát.
nekem tündér a kedves,
csak az számít, ahogy odabújik, amikor épp tündér egy kicsit,
amikor nem fél más múlttól, csak önmaga és szeret
és embernek lát engem is, és látja mindent megteszek,
elfogadom és értem, mert teljesen szeretem.
ilyenkor rámnéz, a huncutszép szemeivel, olyan szerelmesen,
annyi hálával és boldogsággal, hogy belesajdulok
és tudom, ha át is ver, én itt vagyok amíg bírom
és ha már nem, csendesen tûnök el
mert tényleg szeretem.

Bán András (éjszárny zöldi)
 - hozzád zuhanó

Bán András (éjszárny zöldi)
 - feléd

éjszárny zöldi (bán andrás) -
 lebegés