sokat írtam erről, de sokszor megkérdezték már, én végülis akkor miben hiszek?
talán nem írtam le elég konkrétan, szóval egy mondatban:
szerintem az osszes eloleny egyutt isten, es a mi istenunk eppugy resze egy nagyobbt entitasnak, ahogy mi vagyunk a reszei, es ahogy nekunk reszeink a sejtjeink.
a sejtjeink sincsenek tudatában valószínűleg annak, hogy egy nagyobb élőlény részei, ahogy általában mi sem, hogy mi egy nagyobb élőlény részei vagyunk. és ez így tovább... a legnehezebben érthető fogalmunk a végtelen.

hosszúszőrű akita - long coated akita inu

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
•  

joomlamodniyportal.ru

toltse hasznosan az ejszakat cimu rovatunk animgif fejezetet latjak :} 
kerem kapcsolja ki :}

meztelenül

mintha
álmot ígérne neked a szél
ugy hazudott ő is ahogyan nem várt
a szél mögött is csak az eső jött meg
és álmot sem adott nekem az ágy

meztelenül az éjszakában
tükör vagyok csak magam előtt ahogy
álmokon átvérző emlékeimben
hülyén csak hittem hogy akarom őt

en belepusztultam a hitbe látod nekem
az álmokon túl a semmiben égve
nem maradt semmi ami igazi lenne én
csak üvöltök bele a messzeségbe

beszélj most hozzám
hadd higgyem te más vagy
ölelj most úgy hogy teljesen vágyjak
ölelj most ugy hogy az emlekeimbol
kitörölhessem az elmúlt százat
menjünk messze ahol a test mar nem éget
az alomig menjunk ahol erezlek teged
egeszen fel az egig vagy tovább
egeszen vegig amig a szárnyaink bírják

 

lili emlékére, csendes eső, mert amikor elaludt, akkor kezdett el esni es utana 3 hetig minden nap esett.
kedves gesztus egy olyan istentol, akiben reg nem tudok hinni.

rég láttam már a napot
hetek óta sötét az ég
szürke felhők borúja alatt
csak teszek a tűzre még
valami kell, csak ki ne hűljek végleg
álmok mézén még reméljek érted
valami kell, míg a haldokló látnok
a másik világból egy fénycseppet athoz
lélegezz lassan a remény még hallja
csillagot érezni ha az éjszaka adja
csendben az ágyon ahogy mindig fázol
próbálj meg hinni csak bujni a mához

forgatom lassan a számban az időt
elnyílt virágok szirma a lét
elmúlt lányok illata bennem
foszló ígéretek kérdezik: miért?
élünk, meghalunk, fordul a kerék
még mozdulnék, élnék, ha volna kiért
a semmibe forduló, üvöltő imák
ahogy istent keresik a ködökön át

lassú sétával a remény így lépdel
árnyéktól árnyékig kísérve téged
valami szépet még néha így áthoz
odaköt talán egy múló világhoz
sugj valamit ugy szeretnék hinni
játsszuk hogy van még miért itt élni
esőcsepp alatt egy tócsában állva
a semmibe folyva egy elveszett árva

pusztulsz lassan sorvad a világ
valami benned egy utolsót kiált
ha lenne valami ami még igazi lenne
az üvöltésed az égig menne
elesel es rad csak esik az eso
a sarban fekve igy mulik az elet
osszetapadt szirmok kozott
nem mond senki egy imat el erted

 

valamit vártál olyan régen már a vágy üres köröket futott le benned annyira tudtad, mi ez az erzes álmaid ezreit élted le benne a szél ahogy emelne újra meg újra a szárnyaid nélkul az éjszakában a nő aki teljesen pontosan ő hol vagy hol vagy mondd már várlak a szó ahogy hull le az éjszakában csapdába esett bennem a magány hideg a csend olyan messze a válasz álmokba ugrok a hangod után évszakok múlnak forog a kerék magamba nézek hogy élek e még az illatod érzem hogy estére így egy kicsit megint feltámadj bennem valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó hajnal szirmai a hajadba fűzve létezel bennem a parázs a tűzben simulsz hozzám egyre mélyebbre bújva ölellek óvva így indulunk útnak szorítalak így a semmi ágán valahol kívül fázik az élet körben ez a puha bársony sötét ez most a kút az éltető vízzel valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó hallgatjuk ahogy szunnyad a szó kettőnk között alszik az élet szenderszárnyon suhanó sötét vibráló ívekkel ír nekem téged égő szemmel a láz ahogy éget lélegzet párája követel téged holdig halkuló sóhajok után az őrület határán zuhanok érted valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó körben a zuhanás rugdosó emlék kék idegenben a lüktető nemlét a szomjúság csak a harmat után a színekbe vérzett utolsó sugár idegekbe tépve a halott madarak elmúlt repülése ismeri szavadat tágra nyílt szemmel a szél ahogy tépett valahol az isten majd igy talál téged

egy megzenesitett szabó lőrinc vers

Szabó Lőrinc: Tenger

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyedül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-kúszva kivül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:

hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.

szabó lőrinctől a csillagok közt megzenésítve:

 

elfogy az idő. lassú órák csordogálnak a gondolatok kövei között. változó útvesztőben keresem a szikrákat, egy újabb napot az újabb éjszakáért.
látod? talán semmi sem marad.
élnék még kicsit, igazán. eljátszottunk mindent már rég a vége előtt, még azt is megprobáltam, amit nem lehet eljátszani. - az hiányzik.
mint egy angyalt a fény határán, emlékszel? nem az első álomban kereslek, pedig mind ugyanaz, és mindben létezel. minden nappal tágul a világ amiben kereslek és minden nappal fogy a hittel, és ahogy fáradok, a semmibe tágulnak a határai, körülöttem pedig bezárul a ketrec.
ennyi, a rácson innen, a reményen túl, csak az állat marad rab, idekötik és elfojtják az ösztönök.
mennyi kibaszott, gyönyörű, messzi csillag és hogy megszépíti őket a hideg távolság. én meg lepke, égve vergődöm a fényben.