meztelenül

mintha
álmot ígérne neked a szél
ugy hazudott ő is ahogyan nem várt
a szél mögött is csak az eső jött meg
és álmot sem adott nekem az ágy

meztelenül az éjszakában
tükör vagyok csak magam előtt ahogy
álmokon átvérző emlékeimben
hülyén csak hittem hogy akarom őt

en belepusztultam a hitbe látod nekem
az álmokon túl a semmiben égve
nem maradt semmi ami igazi lenne én
csak üvöltök bele a messzeségbe

beszélj most hozzám
hadd higgyem te más vagy
ölelj most úgy hogy teljesen vágyjak
ölelj most ugy hogy az emlekeimbol
kitörölhessem az elmúlt százat
menjünk messze ahol a test mar nem éget
az alomig menjunk ahol erezlek teged
egeszen fel az egig vagy tovább
egeszen vegig amig a szárnyaink bírják

 

lili emlékére, csendes eső, mert amikor elaludt, akkor kezdett el esni es utana 3 hetig minden nap esett.
kedves gesztus egy olyan istentol, akiben reg nem tudok hinni.

rég láttam már a napot
hetek óta sötét az ég
szürke felhők borúja alatt
csak teszek a tűzre még
valami kell, csak ki ne hűljek végleg
álmok mézén még reméljek érted
valami kell, míg a haldokló látnok
a másik világból egy fénycseppet athoz
lélegezz lassan a remény még hallja
csillagot érezni ha az éjszaka adja
csendben az ágyon ahogy mindig fázol
próbálj meg hinni csak bujni a mához

forgatom lassan a számban az időt
elnyílt virágok szirma a lét
elmúlt lányok illata bennem
foszló ígéretek kérdezik: miért?
élünk, meghalunk, fordul a kerék
még mozdulnék, élnék, ha volna kiért
a semmibe forduló, üvöltő imák
ahogy istent keresik a ködökön át

lassú sétával a remény így lépdel
árnyéktól árnyékig kísérve téged
valami szépet még néha így áthoz
odaköt talán egy múló világhoz
sugj valamit ugy szeretnék hinni
játsszuk hogy van még miért itt élni
esőcsepp alatt egy tócsában állva
a semmibe folyva egy elveszett árva

pusztulsz lassan sorvad a világ
valami benned egy utolsót kiált
ha lenne valami ami még igazi lenne
az üvöltésed az égig menne
elesel es rad csak esik az eso
a sarban fekve igy mulik az elet
osszetapadt szirmok kozott
nem mond senki egy imat el erted

 

valamit vártál olyan régen már a vágy üres köröket futott le benned annyira tudtad, mi ez az erzes álmaid ezreit élted le benne a szél ahogy emelne újra meg újra a szárnyaid nélkul az éjszakában a nő aki teljesen pontosan ő hol vagy hol vagy mondd már várlak a szó ahogy hull le az éjszakában csapdába esett bennem a magány hideg a csend olyan messze a válasz álmokba ugrok a hangod után évszakok múlnak forog a kerék magamba nézek hogy élek e még az illatod érzem hogy estére így egy kicsit megint feltámadj bennem valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó hajnal szirmai a hajadba fűzve létezel bennem a parázs a tűzben simulsz hozzám egyre mélyebbre bújva ölellek óvva így indulunk útnak szorítalak így a semmi ágán valahol kívül fázik az élet körben ez a puha bársony sötét ez most a kút az éltető vízzel valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó hallgatjuk ahogy szunnyad a szó kettőnk között alszik az élet szenderszárnyon suhanó sötét vibráló ívekkel ír nekem téged égő szemmel a láz ahogy éget lélegzet párája követel téged holdig halkuló sóhajok után az őrület határán zuhanok érted valaki volt már arra olyan kozel kerültünk az éghez egymásba égve a zihálásban ne mozdulj most kérlek harmatot szital a hűlő levegő ott vagyunk ketten egymásban lebegő remegve ritkuló álomba révedő reszketve izzó fáradt utazó körben a zuhanás rugdosó emlék kék idegenben a lüktető nemlét a szomjúság csak a harmat után a színekbe vérzett utolsó sugár idegekbe tépve a halott madarak elmúlt repülése ismeri szavadat tágra nyílt szemmel a szél ahogy tépett valahol az isten majd igy talál téged

egy megzenesitett szabó lőrinc vers

Szabó Lőrinc: Tenger

Egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva meztelen
omlásban, mintha testtelen
hangok érkeznek süppeteg
s oly földöntúli szerelem
lelkével lüktetik tele
a levegőt, hogy a zene
megszületik a semmiben,

egymás alatt s egymás felett
s egymásba nyílva mindig új
vágyban, mely lankadatlan borul
új s új szomjakkal telített
ölelkezéseikbe, hol
ezer mozdulat egyedül
s kielégíthetetlenül
szétválik s újra egybefoly,

egymás alatt s egymás felett
nyitódva és csukódva szent
törvény szerint, mert messze bent,
bent is kitárják testüket,
úgy ringva-kúszva kivül és
belül, hogy minden tétova
mozdulatuk csók és csupa
egymáson átbújt ölelés:

hullám alatt s hullám felett
örök-sóváron s meztelen
hullámok úsznak, testtelen
gondolatok, szerelmesek,
forrón, buján, reménytelen,
hullámok végtelen sora,
boldogtalan hullámok a
szerelmes tengeren.

szabó lőrinctől a csillagok közt megzenésítve:

 

ultettem neha par kis magot
hogy neveljek beloluk urhajot
hogy elszokhessek a hetkoznapokbol
egészen túl a holdon

fejlodtek szepen a levelek
viragba borult a csúcsa
a szálak között a kristálycseppek
kapukat nyitnak az útra

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
a füstben járó árnyékok közül
lebegjünk el a mából

lassan izzó tested ízét
magamba szívom had vigye a vér
máshová gondolom már magamat
mire a hulló hamu a földre ér

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a felhők partján a napsugár szélén
az istent keresve sodor a szél
a nyomaid követő kivert magány
úgy lép beléd ahogy hozzád ér

elengedett léttel a zuhanásban
úszom a semmiben magamon át
a parázs valahogy a szívedbe néz
imává szelidul a szívdobogás

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

a dal ritmusára reszkető lelked
táncoló álmokban szirmot bont
a foldtől nehéz remény ázott
fürtjei mögül kel fel a hold

vigyél édesem menjünk messze
olyan jó lesz majd máshol
füstben járó árnyékok közt
lebegjünk el a mából

már majdnem vége ködös szárnnyal
bársonyba burkol az éjszaka gyengéd
az ürességbe ahol az életed virraszt
harmatot szitálva ül le melléd

minek is maradnál már kő a sárban
ha lehetnél illat vagy ég alján szín
a távoli szem ahogyan belé néznél
érezné ahogy a végtelen hív

nyugtalanul alszol
felriadsz és átgondoldo
ez a világ amibe születtél
lehet hogy soha nem lesz a te otthonod
a gyermekkori álmaidban
olyan szép volt minden
reményt adtak hogy elhigyjed
veled is van az isten
hitted neked is van helyed
valaki vár majd rád
de rádöbbentél egyszer
ez egész más világ

a tudatalatti félelem
itt átszövi az életed
az álmaidból úgy eszmélsz fel
keserû lesz minden reggel
és ha a boldogságot kérnéd vissza
ami ott volt gyermek-álmaidban
rád üvölt majd a valóság
ébredj fel ez más világ

itt dolgoznod kell mindhalálig
a magány hajszol lánytól lányig
a vágy lesz benned minden reggel
hogy úgy aludj el hogy ne ébredj fel
ez a világ maga a harc
itt küzdelem az élet
az álmaid emlékek
és gyötrõdik a lélek
mást akartál mindig
nyugtalan vér éget
kellenek a vágyaid
de senki sem ért meg téged

múlnak az évek
már nem vagy gyerek
illúzióid sincsenek
elfáradtál fakul a kép
amit álmaidban festettél
ha eszedbe jut még hinnéd újra
hogy más is lehet az élet
és odaadnád ha megválthatná
az álmaidat a véred
de nem megy neked itt nincs helyed
itt senki sem gondol rád
nem megy neked itt nincs helyed
ez egészen más világ

fekszel csendben
égõ szemmel
fárad benned az élet
és szeretnél újra gyermek lenni
hogy elringassanak téged
és az éjszaka megszán, átölel
mert ismeri minden álmod
és elveszi majd ezt az életet
ha az igazit hiába várod

hol kezdodik a mese nem tudom
ott volt már a határon
szavak tunodo szeretkezesen
szirmokat bontott az alom
lassan mulo ivben
a semmi szelen tancol minden
a felhoket kerdezed
hol van az isten?

az atjaro a vilagok kozott
megnyilik benned ma ejszaka
es luktet az isten a szivedben
mint szerelemben remeny a gyumolcsben a mag

elveszett élet a mulo evek
a remeny hiányba fordul át
az ébren toltott hajnalokban
lassan mulo ejszakak
vakon zuhanó kapcsolatok
árnyékából a semmi intett
ha egyedül vagy mikor átölel
hol van az isten?

az atjaro a vilagok kozott
megnyilik benned ma ejszaka
es luktet az isten a szivedben
mint szerelemben remeny a gyumolcsben a mag

valaki talán még volt ott
csak pont rossz pillanatod volt
és a legszebb dolog az életedben
így nem lett a sorsod
ha mégis lenne ő
az az igazán benned élő nő
már nem lenne nehéz hinned
csak adja az isten

már tudnál hinni benne
ha lehetne egyszer igazi még
ha ugy olelne megint át
most már tényleg értenéd

álmok vannak a mából
alakot ölt ezer emlék
sorsot vetett a végtelen
és megremeg ezer szálon
fekete testtel az éjszaka
vibrálva rándul az ágyon
nevedet õrzi egy szürke kõ
madarak õrülnek távol
holdfészkû fény
valami ezüst ég
megcsillan halkuló szárnyon
benned él ez a messzeség
mégis idegen vagy ezen a tájon

furcsa csendben a végtelenben
örökre magadba zárva
a lelkiismeret rácsai
nem adnak kulcsot a zárba
felsikít benned az éjszaka
elmúlt titkokat vallana
ha hallana valaki messze
akiben vergõdik ez az álom

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem így el egyszer
örvénylik bennem az álom

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál valaha valamit
én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek

ajtók nyíltak a mából
ahogy a füst reng el a szádról
ahogy rezegve él és elvetélt
a magyarázhatatlan gondolat
csak emlék lett és nem felel
túl mély sohasem mondom el
szavakba szõtt színes háló
nem elég erõs hogy átöleld
ami igazán mély az megfoghatatlan
fénykristályban tûnik el
megdermedek a mozdulatban
ami a tudaton átemel
idegen vagyok az álom elsodor
felszakad az idõ a sötétben
körülzár és csobogás
és lüktetni kezdek egészen

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

akik a fényeket húzták
az álmok útján
sohasem hagytak a képben engem
valami rezzen és felsikít
valami mássá változik bennem
visz valami ismeretlen
áthatolhatatlan õsi csendben
láthatatlan varázscseppek
amit meg kellett volna tennem

idegen voltam egy kihûlt korban
ráncokká gyûrt a létezés
az élet ahogyan átfordul
álomból álomba ébredés

esõbe fordul az álom
és bíborba lángol távol
múlik ahogyan hajnalodik
másba mossa a zápor

reszket a víz a szürke földben
melletted is mindig fázom
eltûnök a derengésben
szél susog át a fákon

csend a csendben csengve rebben
alakot ölt a látomás
ha szavam lenne és értenél engem
más volna minden
ha hallanál

a hangok a térben tûnõ árnyak
befele néz aki látni fáradt
néma szálak a rengetegben
távoli testekbe estelednek
halk zuhanás a végtelenben
átváltoznak az árkok
az életem kezdtem egyszer el így
örvénylik bennem az álom

nekem olyan volt a zuhanás vége is
ahogyan a szélbe súgva
akartál egyszer valamit

én tudom hogy a szavak
semmit sem jelentenek
csak vízcsobogás ez az egész
ahogyan téged is elfelejtenek