… én tényleg boldog vagyok veled – mondod, magad is meglepõdve talán a felismerésen. elmosolyodom, picit nyugodtabb leszek, hátha már értedm, aztán kicsit szomorú is, mert tudom, messze van az még… átölellek, simogatlak, jó volt azért hallani…
elmész. semmi baj, melenget az a néhány szó, reménykedem, mosolygok. várlak vissza, hogy még egy lépést tehessünk majd együtt…
este még írsz…szeretsz, és sorolod miért… jól esik, talán tényleg észreveszed, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy, és éppen ezért szeretlek? így alszom el…
felébredek. jó kedvem van, csak annyi árnyékolja, hogy akárki kérdezi, hogy ráérek-e délután, este, nem tudok válaszolni, mert nem tudom akarsz-e velem lenni… megkérdezni nem lehet, üresen cseng a telefon, válasz nélkül, még baj is talán, hogy megpróbáltam… de kitérek minden elõl, mert ha jössz mégis, ha eszedbe jutnék, nem akarom, hogy ne találj…
jön-megy néha egy-egy üzenet, hiányzik a hangod… és egyre jobban az, hogy eszedbe jusson, én is itt vagyok…
néha olyasmit mondasz, nap mint nap bizonyítom neked, hogy érdemes szeretned, és most tudod, már rajtad a sor és bizonyítani is fogod… erõt merítek belõle, hátha már tényleg…
segítenék, ha éppen nehéz, itt vagyok, tartalak, nem eshetsz le…és ha az ember nagyon lent van éppen, onnan már nem is eshet, nincs miért félni felállni…
elmesélném, hogy hogyan lehet egyszerûbb, jobb, nyugodtabb… de megijedsz, hiába tudod, hogy tõlem nem kell félned…
szólnék, hogy ne veszítsük el egymást, dacos leszel, nem érted miért is mondom igazán, azt hiszed bántani akarlak? pedig tudod, mennyire nem…
ölelsz, csókolsz, éppen boldog vagy velem, aztán elmész, nehogy tényleg merj akarni engem… mégis akarsz. félsz, nem tõlem, de én vagyok melletted, hát engem bántasz, érzed, hogy szeretlek, elviselem, és ha megint akarsz, hát ölellek majd akkor is.
néha nekem is jól esne, ha lennél… szeretlek.hiányzol. de megharagszol, ha elmondom, mert úgy érzed valamit tenni kellene, és akkor inkább nem érdekel… hirtelen egyszerûbbnek tûnik inkább nem akarni eléggé, és késõbb bánni, mint most tenni, aztán már csak boldognak lenni…
biztosan az én hibám, túl természetes, hogy szeretlek, így észre sem veszed, mi is vagyok én az életedben… elmondhatnám, csak hogy ne veszíts el, ha a szívedben már annyira kellek, hogy mindaz ami én vagyok, már annyira kell neked, hogy fel sem tûnik, csak természetes, de ha mondanám, beszélgetés lenne…
pedig azt hiszem, én már régóta az vagyok neked… az az igazi társ, vagy kedvesed… szeretlek teljesen, önmagadért, szeretlek, mint az egyetlen, az igazi Nõt az életemben, és szeretlek, mert lehetünk gyerekek és játszhatunk, mert jó étvágyat szívem, ha eszünk. simogatlak, ölellek, itt vagyok veled. én vígasztallak, ha fáj, vagy bánt valami. elkísérlek, hogy ne félj egyedül. álomba simogatlak mikor túl nehéz lenne a magány. újra és újra megnevettetlek, ha már kilátástalannak éreznéd és szomorkodnál, csókollak, míg újra erõs nem leszel mikor elfáradsz, és csak szeretlek és bátorítalak, ha épp nem tudnál hinni. velem beszéled meg mit mondj barátnõnek, és jó, hogy melletted állok, ha baj van otthon éppen, veled mosolygok ha jó kedved, és megmosolyogtatlak, ha éppen nem. szeretem a hisztidet is, mert aranyos, mint te, és épp olyan édes, ha csak a kert végébe is megyünk, már boldogabb, és több öröm van benne, mint egyedül a tengerparton, dícsérlek, ha kell és ha hülye voltam, nem borul össze a világom, inkább bocsánatot kérek, és nem azért vagy Egyetlen nekem, mert nem lehetne több, hanem mert egy nõt akarok boldoggá tenni, és nem többet hülyíteni. talán pont ezért tudunk mi szerelmesen lebegni, persze felesleges volt ezt is elmondanom, mert talán nem érted, hogy csak azért mondtam, mert érzed te ezt, csak félsz végiggondolni, mert akkor akarnál engem igazán… pedig jó lenne. tudod, ha szeretnél, úgy igazán, együtt… én akkor is udvarolnék tovább… neked. hogy minden nap érezd, csodálatos vagy, szeretlek.
persze ezt sem mondhatom el.
remélem egyszer majd érdekel.
én még álmodom. és álmomban is itt vagyok.

mostlattam, az elobb, hogy ma van a kolteszet vilagnapja, persze semmi kozom kolteszethet, de nekem valahogy ez és a mûvészet abban teljesedik ki, ahogyan te rám tudsz nézni, ahogy a huncutszép szemeiddel rám nézel, egyszerre bûvölsz el és töltesz meg erõvel és hittel, és én pedig próbálom valahogyan elmondani, de sohasem sikerül, mert túl szép és csodálatos, hogy találjak rá szavakat.
ez is csak egy zagyva gondolat lett, pedig csak annyi, hogy szeretlek.

néhány részlet a készülõ könyvbõl, csak úgy, minden õsszefüggés nélkül idedobálva... és nem tudom miért

néha a boldogság olyan közelinek tûnik, hogy a hosszú sötét csend után már ez a közelség is szinte szárnyakat ad. már szinte valóság ami még csak a vágyak szintjén létezik. és ezekben az órákban, pillanatokban egészen a csalódás keserûjéig belül még minden sikerül. és nem az összeférhetetlenség ami gátat vet a kiteljesedésnek többnyire, hanem csak az akaratok és hitek közötti csúszás az idõben. az egyiknek menne, míg a másik, mire felismeri saját vágyait, addigra már az elsõ belefárad a túl erõs reményben való várakozásba. hirtelen hangulatváltozás, a boldogság közelsége olyan magasra emel, hogy szinte törvényszerû a zuhanás egy idõ után, és aztán hiába érkezik már a késõ,már késõ, csak valami rom marad az elsõ vágy után, amire már nem lehet építeni.
néha már én is itt vagyok, olyan egyszerû pillanatokra elveszíteni minden hitet és mindig nehezebb újra hinni már, és ez a túlcsigázott várakozás ... csak lassú halála valaminek, ami pedig talán mindennél többet ér...

...


és amikor hozzámértél az egyszerûen és tisztán tesrmészetes volt nekem,mint még soha érintés mióta gondolkozom. mint ha az érzékelésen túlra nyúltál volna mélyen belém,mintha álmom volnál.
néha itt van bennem valami kétely,mert most egyedül vagyok és te nem szóltál hogy ne legyen,és ott motoz bennem minden tanító csapása a sorsnak,és persze amíg te nem vagy hogy elkergesd belõlem az árnyakat,addig belém üthet újra a félelem hogy ne higgyek annak amit érzek,mert talán csak újra tanulom hogy nem vagyok tévedhetetlen.
nem akarom magam újra megadni a keresésnek,én hiszem és érzem hogy ezeken a sötét gondolatokon túl a fény nekem,ahogy hajad szálai között pihent a kezem azonon az elsõ éjjelen.

...

valamit megváltoztat azt hiszem bennem.amit melletted megtaláltam az valami olyan amit egész életemben kerestem, te nekem valami áradó nyugalom vagy,mint az egyetlen tündér az álmaimból,és az hogy csak én érzem így és neked nem hiányzik hogy beszéljünk és legyünkl egymásnak, ez valamihideg csenddé olvad bennem. szeretnélek látni ahogy egy álom sugárkoszorújában lángra lobbantod az életem,és érzem,tudom hogy mindez hajszálnyira a valóságtól egy lehetséges holnap izzó hajnalán pihen...

...

annyi elfojtott és kimondani sem mert vágyat, saját igazságot, gondolatot és érzést fojtunk magunkba, majd cipelünk és halmozunk az elbaszott kis életünkben, hogy ez a rohadt teher annyira fáradttá és aljassá tesz minket, hogy már nem merjük elengedni a szart, hogy belekapaszkodjunk valami igazán tisztába és jóba, amire pedig úgy vágytunk, mint a hóesés illatára, átölelve azt, akiben végre kicsit magunkat is újra megtaláljuk. lebeghetnénk, azt hiszem lebeghetnénk ebben az életben, ha nem húzna ennyi teljesen felesleges súly, de kevés ezt egyedül tudni, hidd el, egyedül kevés

...

talán az a sok kapcsolat, amiben annyit kellett küzdenem, az azért volt, hogy miközben felébresztek másokat, megértsem mi miért történik, és hogyan mûködne jól, hogy aztán ne csak boldogok legyünk veled, hanem másoknak is megmutassuk, lehet ez jó…

este, csendben, a halk szavak,
mint az ujjaink, szinte cirógatnak, játszanak,
a bõrünk örül ahogy egymáshoz ér
felsóhajtok, és átölelve szeretlek mindenért.

édes a hangod,
ahogy egyre gyorsabban veszed a levegõt,
egyszerre forró és gyengéd a csók
aztán szorítjuk egymást szorosan, remegõn

most nem félsz, csak tisztán akarsz,
és elfelejted végre ami már rég nem igaz
csak érzed, hogy jó, hogy szeretlek és kívánsz,
és kivirágzol, végre igazán te vagy

a benned élõ tündérré válsz és érzed,
nekünk adta az isten az igazán szépet,
és talán szépen lassan végre el is hiszed
hogy ha nem félsz, csak tényleg szeretsz,
soha többé nem csalódsz, és az élet végre
nyugodt és mindig boldog lehet.

altatót kerestem, és amikor ezt megláttam, csak arra tudtam gondolni.... ha lett volna egy lányom, biztos elmeséltem volna neki...

tessék álmodni.

Móra Ferenc: Este

Este van, este van,
édesapa fáradt -
aranyhajú lányom,
te bonts nekem ágyat.

Szelíden te simítsd
puhára a vánkost,
ágyam szélire is,
te ülj ide mármost.

Homlokomon a bú
nagyon elborongott,
kicsi száddal róla
leheld el a gondot.

Virágfejecskédet
hajtsd szívem fölébe,
nevess éjszakára
csillagot beléje.

Mesélj is majd egyet
szegény apukádnak,
úgy mintha mesélnél
a hajasbabának:

"Volt egy szegény ember
nagy Meseországban,
nem volt mása csak egy
aranyhajú lánya..."
 

egyszer szerelmes lettem. éreztem, tudtam, hogy õ is szerelmes belém, de újra és újra olyan dolgokat tett, amit nem teszünk egy emberrel, aki szeret. újra és újra megbocsátottam, és szerettem, de eldobott, amikor már képtelen volt szembenézni saját magával és a tetteivel, elmenekülni könnyebb volt.
nem kellett más. hittem abban, hogy ez igazi szerelem, várnom kell, és ha kezd felébredni és segítségre lesz szüksége, akkor itt legyek, segítsem és szeressem.
és visszatért. engedtem. segítettem neki, hogy végre õszinte lehessen. és õ õszinte volt. megbocsátottam mindent, mindent ami volt, egy hosszú, kemény útnak tekintettem, amin végre elértünk egymáshoz. nem volt bennem semmi rossz érzés, csak boldog szerelem és határtalan bizalom. és büszke voltam rá, hogy változott. boldog voltam, lebegtem ebben a csodálatos szerelemben, mindig róla álmodtam, és tudtam, hogy életem végéig mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem.
aztán hazudott, pedig tudta, hogy ez az egyetlen, amivel örökre ellök magától.
megbocsátottam, annyira szerettem, át akartam segíteni ezen, hittem abban, hogy változott, nem teszi mégegyszer ugyanazt.
megint hazudott. aztán megint. megint... nem is tudom hányszor.
aztan földhöz vágott mindent és itt hagyott.
megbocsátottam ezt is, annyit kértem, bizonyítson már végre, hogy bízhassak benne újra.
csak belem rúgott megint. mellébeszélés, hazugság, kifogások.
újra és újra. nem volt hajlandó bizonyítani, én aláztam meg magam, hogy számára mentséget találjak.
nem sikerült. mégis amikor azt sírta, egyedül nem megy, szüksége van rám, az ölelésemre, a simogatásomra, én csak mentem. megsimogattam.
aztan azt tettem, amitõl a legjobban undorodom, csak hogy neki lehetõséget adjak, hogy megmutathassa, hogy õszinte.
belém rúgott.
én pedig próbálok valahogy élni, mikor már minden fáj, mert amikor végre felébred, nekem ott kell lennem, hiszen a szerelmem teszi boldoggá.
szép az élet,
de én csak szomorú vagyok.

ezt mindenki ismeri :) auld lang syne - gyertyafény-keringõ - nagyon szeretem a dallamát, ebbõl több változat is lesz, tessék az elsõ, ez loveforum feldolgozásának a feldolgozása csak mert :) a liquid feelings verzió :)
itten hallgatni tudja: {audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/zoldi-remake-Auld_Lang_Syne.mp3{/audio}
itt pedig letölteni mp3-ban ;)

mondtam múltkor, hogy felteszem az akusztikus változatot és a szöveget is, nos akkor az akusztikus változat:
itt meg lehet hallgatni: {audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/zoldi-loopskiller-ha_ertened_akusztikus.mp3{/audio}
innen pedig le lehet tölteni mp3-ban.
a szövegét pedig feltettem ide.

megzenésítve itt található:   akusztikus változat  -  torzított változat

ha értenéd

belül a néma ég
benned meg az üresség,
ahol nekem kellene lennem
mondd, mit kellene még tennem?

te széttépted az álmomat,
azóta nem akarod hallani a hangomat
én ezer éveket vártam
hogy legyünk végre egymásnak

és néha csak annyi kéne
hogy ne lökjél folyton félre
hogy ne érezzem folyton úgy
hogy sohasem múlhat el a múlt

néha csak annyi kellene
hogy beengedj végre a szívedbe
hogy lássam, a kincsed, ami ott ragyog,
a te féltett napod az én vagyok

tudom, hogy még nem érted
hogy én megõrültem érted
tudom, hogy még nem láttad úgy
hogy nélküled nekem nincsen út

szeretném ha belém látnál
ha tudnád amivé váltál
ha értenéd, amit én tudok
hogy a lélegzeteddel mozdulok

tudom, te is szenvedtél értem
ne hidd, hogy soha, soha soha nem érzem
ne hidd, hogy amikor bántalak
nem kétszer bántom magamat
de néha olyan lesz egy pillanat
hogy semmi más már nem marad
csak az kell akkor, hogy szeressél
és semmi kevesebb nem elég

mozart aramszunetének is vége, 40. szimfonia 1. tetel :)
itten meghallgatni tudás: {audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/mozart-40-1_zoldi_remake.mp3{/audio}
innen pedig tölthetõ mp3-ban