… én tényleg boldog vagyok veled – mondod, magad is meglepõdve talán a felismerésen. elmosolyodom, picit nyugodtabb leszek, hátha már értedm, aztán kicsit szomorú is, mert tudom, messze van az még… átölellek, simogatlak, jó volt azért hallani…
elmész. semmi baj, melenget az a néhány szó, reménykedem, mosolygok. várlak vissza, hogy még egy lépést tehessünk majd együtt…
este még írsz…szeretsz, és sorolod miért… jól esik, talán tényleg észreveszed, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy, és éppen ezért szeretlek? így alszom el…
felébredek. jó kedvem van, csak annyi árnyékolja, hogy akárki kérdezi, hogy ráérek-e délután, este, nem tudok válaszolni, mert nem tudom akarsz-e velem lenni… megkérdezni nem lehet, üresen cseng a telefon, válasz nélkül, még baj is talán, hogy megpróbáltam… de kitérek minden elõl, mert ha jössz mégis, ha eszedbe jutnék, nem akarom, hogy ne találj…
jön-megy néha egy-egy üzenet, hiányzik a hangod… és egyre jobban az, hogy eszedbe jusson, én is itt vagyok…
néha olyasmit mondasz, nap mint nap bizonyítom neked, hogy érdemes szeretned, és most tudod, már rajtad a sor és bizonyítani is fogod… erõt merítek belõle, hátha már tényleg…
segítenék, ha éppen nehéz, itt vagyok, tartalak, nem eshetsz le…és ha az ember nagyon lent van éppen, onnan már nem is eshet, nincs miért félni felállni…
elmesélném, hogy hogyan lehet egyszerûbb, jobb, nyugodtabb… de megijedsz, hiába tudod, hogy tõlem nem kell félned…
szólnék, hogy ne veszítsük el egymást, dacos leszel, nem érted miért is mondom igazán, azt hiszed bántani akarlak? pedig tudod, mennyire nem…
ölelsz, csókolsz, éppen boldog vagy velem, aztán elmész, nehogy tényleg merj akarni engem… mégis akarsz. félsz, nem tõlem, de én vagyok melletted, hát engem bántasz, érzed, hogy szeretlek, elviselem, és ha megint akarsz, hát ölellek majd akkor is.
néha nekem is jól esne, ha lennél… szeretlek.hiányzol. de megharagszol, ha elmondom, mert úgy érzed valamit tenni kellene, és akkor inkább nem érdekel… hirtelen egyszerûbbnek tûnik inkább nem akarni eléggé, és késõbb bánni, mint most tenni, aztán már csak boldognak lenni…
biztosan az én hibám, túl természetes, hogy szeretlek, így észre sem veszed, mi is vagyok én az életedben… elmondhatnám, csak hogy ne veszíts el, ha a szívedben már annyira kellek, hogy mindaz ami én vagyok, már annyira kell neked, hogy fel sem tûnik, csak természetes, de ha mondanám, beszélgetés lenne…
pedig azt hiszem, én már régóta az vagyok neked… az az igazi társ, vagy kedvesed… szeretlek teljesen, önmagadért, szeretlek, mint az egyetlen, az igazi Nõt az életemben, és szeretlek, mert lehetünk gyerekek és játszhatunk, mert jó étvágyat szívem, ha eszünk. simogatlak, ölellek, itt vagyok veled. én vígasztallak, ha fáj, vagy bánt valami. elkísérlek, hogy ne félj egyedül. álomba simogatlak mikor túl nehéz lenne a magány. újra és újra megnevettetlek, ha már kilátástalannak éreznéd és szomorkodnál, csókollak, míg újra erõs nem leszel mikor elfáradsz, és csak szeretlek és bátorítalak, ha épp nem tudnál hinni. velem beszéled meg mit mondj barátnõnek, és jó, hogy melletted állok, ha baj van otthon éppen, veled mosolygok ha jó kedved, és megmosolyogtatlak, ha éppen nem. szeretem a hisztidet is, mert aranyos, mint te, és épp olyan édes, ha csak a kert végébe is megyünk, már boldogabb, és több öröm van benne, mint egyedül a tengerparton, dícsérlek, ha kell és ha hülye voltam, nem borul össze a világom, inkább bocsánatot kérek, és nem azért vagy Egyetlen nekem, mert nem lehetne több, hanem mert egy nõt akarok boldoggá tenni, és nem többet hülyíteni. talán pont ezért tudunk mi szerelmesen lebegni, persze felesleges volt ezt is elmondanom, mert talán nem érted, hogy csak azért mondtam, mert érzed te ezt, csak félsz végiggondolni, mert akkor akarnál engem igazán… pedig jó lenne. tudod, ha szeretnél, úgy igazán, együtt… én akkor is udvarolnék tovább… neked. hogy minden nap érezd, csodálatos vagy, szeretlek.
persze ezt sem mondhatom el.
remélem egyszer majd érdekel.
én még álmodom. és álmomban is itt vagyok. ...