a csend valami állandó, nehéz burok lett, mit egy kéz a vállon, ami messze nem súlytalan.
aludnék, de ébren tart valami érthetetlen akarat, talán a fáradtság tehetetlensége. valami lassan, de úgy tûnik biztosan megváltozott. a vágy él még, de az erõ, vagy hit, ami megvalósíthatta volna elszivárgott. éjszakák ebben a tehetetlen kábulatban, gyûrött reggelek és estig nem összeesni valahogy, és újra éjszaka, ugyanúgy, vergõdve, görcsösen akarva és semmire sem jutva. éls mindig ez a rohadt tehetetlenség, mindig ugyanez a rohadt kínlódás, ahogyan értelmetlen minden egyedül. ha már nem alszom, legalább megírni tudnám. de nem, ezt sem. a fáradtság, a keserû reménytelenség átitat mindent. nincs kegyelem ma sem, csak gyengeség van, hogy mi a fasznak kínlódni itt, miért nem lehet végre összeesni. miért tartom még magam? kinek? miért nem engedem meg magamnak hogy csendesen végleg megõrüljek?

csak gyûlölöm tompán ezt az egészet ami körbevesz, és tulajdonképpen az életem. és miylen jó volna hinni, hogy ez csak egy hülye álom.
nézd, szavak. szavak és ezek sem jelentenek semmit sem, csak egy újabb átvirrasztott órát majd, és azt is csak nekem. gyûlölöm azt is hogy írni is képtelen vagyok, pedig volna mit.
kínlódom ezekkel a szavakkal is, hátha mégis sikerül, hátha végre átszakad az a gát, ami nem engedi hogy a gondolataim valami logikus áradatban kitörhessenek. bent minden tisztán, világos összefüggésekben, és úgy tûnik, leírhatatlanul. fáradt vagyok, állandóan fáradt. belefáradtam ebbe az egészbe, az érdek nélkül még megszólalni is képtelen nõkbe, a meddõ vitákba melyekben egy szikra értelem se villan, ebbe a szar vegetálásba, amiben semmi más nincs mint fáradtság, gyûlõlet, a másik érdekeid alá taposása. azt hiszed jó errõl írni?
istenrõl kellene, a belsõ utakról, átadni mindent amit megismertem ebbõl a világból, és próbálom, akarom, de csak ilyen fáradt salak lesz belõle, értelmetlen mondatok, ahogy folynak körbe-körbe. a picsába az egésszel, és mégis próbálom folytatni, hátha, hátha elindul valami, hátha lesz végre értelem benne, hátha elmesélhetek valamit, ami talán neked is fontos lenne. annyira kellene tudni hogy van miért itt ülni most is, ez a remény tart itt, de nézd meg, látod ahogy itt ültem tegnap, tegnapelõtt és azelõtt is, megfeszülve hogy szülessen végre valami, valami, ami elég kifejezõ hogy adhasson, elég õszinte hogy igaz legyen, és elég vígasztaló is, hogy elfogadhasd. nem tudom hogyan. vegyek elõ egy emléket? vagy kerülgessük gondolatban a nemlétet? kellene valami, egy szikra, amitõl lángra lobbanna végül mindaz amit átéltem, talán ennél a fénynél tudnék átadni mindent.
néha kicsit megszán isten, talán most is, amikor még hinni is fáradt vagyok, amikor mar bennem a feladni akarás és mégsem hagyom abba. amikor itt üvölt bennem a tehetetlenség, amikor egy rohadt szót nem találok, az elsõ szót, amivel elkezdhetném. keresem a kaput, próbálok leírni minden gondolatot hátha valamelyik elvezet igazán mélyre, és megyek körbe-körbe, és még mindig nem mondtam semmit sem, csak körbejárom újra és újra a tehetetlenségemet, a tehetségtelenségemet, és azt az akaratot amelyik akar ezen rést találni. évek telnek így el és egyre nehezebb már próbálkozni is, mint ahogy a bizalmatlanság nõ minden csalódás után.
te meddig bírod? mikor lesz az amikor már nem olvasod ezt tovább, mert nem hiszed már hogy találok kulcsot magamhoz? és mikor lesz végre már amikor elmondtam mindent és én is megpihenhetek?
annyiszor, annyiféleképp próbáltam, anyni éven át kerestem valami értelmet, valami választ a kérdéseimre, hoyg tudjam végre miért, miért kell élnem, és miért érdekel a miért is, és igen, ha akarom vannak válaszok. minden kérdésre van válasz, és van, amire több is, más válaszok, talán ellentmondásosak is, mégis mind igaznak tûnik.
kíváncsiság, kötekekedés, mindenáron ellenkezni akarás, vagy csak valami elemi erõ szomjazna bölcsességet?
emlékszem amikor gyerek voltam fõleg a hogyan érdekelt, a hogyannal akartam a teremtést si megcáfolni, pedig a miért, a miért rejt igazi titkokat, igazi titkokat, amiket belül talán mind ismerünk. a „nagy igazságok” mind ilyenek, mindegyik egyszerû, és anynira magától értetõdõ hogy nem is érted mi ebben oylan nagy szám. annyira máshol, máshogy keressük mindig a bölcsességet, mindig túlbonyolítanánk, mindig valami összetett és rendkívüli magyarázat kellene, ami annyira tudálékos, hogy már ettõl hihetõ, és közben az igazi bölcsesség talán úgy létezik, mint a levegõ, átjár, éltet, anélkül hogy gondolnál rá.
mindegy, hogy hat nap volt-e a teremtés vagy apró lépésekben négymilliárd év, ahogy talán az is mindegy hiszel-e istenben ha ettõl függetlenül próbálsz nem bántani mást. játsszunk gondolatokkal. tételezzük fel hogy isten teremtette ezt a világot, tökmindegy hogyan, nem ez számít. miért? mi a francnak ez az egész? nem olvastam végig a bibliát, sõt hinni sem tudok azt hiszem igazán, csak szeretnék. és lehet hogy isten nincs, vagy lehet hogy egy felfoghatatlan lény, lehet hogy mi mindannyian, minden porszem, élõlény és minden létezõ végtelenben együtt isten, mint egész, ahogy a tested sejtjei sem tudják magukban, külön, egyedül, hogy õk most együtt egy test, lehetünk így részek valami felfoghatatlanban, és éppígy lehet hogy a levegõ az isten, hiszen minden élõlényt átjárt már... ugye sejted már mennyi lehetõség van, és miylen felfoghatatlan a végtelen. talán ha a világot akarod megismerni magadba kell nézned. a saját képére formálta az embert, ez elgondolkodtatott, és hülyén hangzik de ha igazán elgondolkodom biztos és bizonytalan is vagyok. bár ebben nem, talán ebben az egyben nem, és kerestem valami közös tulajdonságot, és azt hiszem ereinkben isten vére a szeretet iránti vágy, ez mozgat minket, ez ami mindegyikünkben megvan, és ez az egyetlen talán ami megmagyarázhatná miért kellett megszületni.
lázas gondolatok kergetnek éjszakáról éjszakára, és fáj hogy nem mesélhetem el mindazt ami az úton történt eddig. töredékek amiket képtelen vagyok megfogni és úgy rendezni hogy leírhassam hitelesen, érthetõen. más világokba tett utazások, egy-egy pillanat amiben elöntött a béke, pofon a haláltól. mind-mind annyira hülyén és érthetetlenül mered a papírról, ide-oda kapkodva és iszonyú hoyg ennyire nem tudom leírni ami történt.
jöttem hazafelé egyszer, és anélkül hogy különösebben elgondolkodtam volna, néztem a galambok násztáncát nem sokkal elõttem, ahogy tele élettel táncoltak egymás körül a levegõben, aztán mintha ököllel vágnál üvegre egy hangos dobbanás, és az ablak alatt a betonon egy élettelen, nehéz húsdarab. törött nyakkal, mozdulatlanul.
lehetetlen elmondani mennyire hirtelen, mennyire kegyetlenül éles a vágás a két hangulat között, és a nap ugyanúgy szikrázott tovább, nem hûlt le a levegõ, és maradt tavasz, csak bennem lett csend.
és nincsenek szavak amik elég kifejezõek, vagy igazából elmondhatnának bármit is ami belül történik. fáradt vagyok.