nem, ez nem lehet.
hol vannak az álmaim?

üres csendben nyújtóznak a végtelen felé a gondolatok. egy megfeszített tudat karjai próbálnak rést találni a hálón. a mozdulatok lelassulnak.

álmodom? most álmodom?

még visszhang sincs. a tér lassú hullámokban árad, a szív ritmusára ringatja az illúziókat. eltévedt gyermek találja magát a felhõk templomában. csend. a magány kiutat keresve csapong a semmiben, a gondolatok lelassulnak.távolról mintha zsibbadás... az idõ átmenet nélkül dermedt a pillanatba.

üvegsziget a létezésben, ez vagyok.

magány, megalkudni nem tudás, gyengeség, fáradt undor, fáradt gyûlölet, fásult remény.

a tökéletesnél nem lehet kevesebb, és a hit, mint egy makacs láz, ami inkább eléget, mintsem elengedne, görcsösen kapaszkodik a semmibe lógva a valóság repedéseiben.

ha elaludnék, az álmom is itt lehetne, és az álmomban te, arctalan tündér.

miért nem ismerlek, ha minden álmomban érzem hogy ott vagy? csak a vágy játszik velem, hogy megtartson élve, amíg a fáradtságba törve megalkuszom?

itt, bennem, ezek a kérdések is válasz nélkül hullanak, a magány szárnyai csak ívekbe simítják a zuhanást. haldokló sóhaj a test kapujában. megáll, mintha még visszanézne, de nem fordul. áll. lehunyt szemmel próbálja látni a jövõt, hogy legyen miért visszanézni. mint kõbe kapaszkodó szõlõkacsok úgy tartják a hús börtönében a lelkedet az erek.

mintha a semmi egén egy cérnaszálon sétálnál át, és körülötted és feletted a semmi és alattad is csak a semmi végtelen. zuhansz bármerre nézel, bár talán nem is mozdulsz, hiszen te is csak a térben létezel, és a semmiben tér sincs, és te sem vagy, és mégis átéled, hiszen létezel benne és valahogy a semmi is te vagy.

itt belül a csend és a magány végtelen.

itt te sem szólsz, tündér, csak reméelem hogy valahol vagy. vagy, nekem.

ha kinyitom a szemem, halvány ködöt lélegzik a szoba és felhõkké álmodják magukat a falak és ebben az idõn kívüli pillanatban olyan éles, kemény és tiszta a vágy, hogy ha most lenne testem belepusztulnék és nem tudnák még tovább várni rád. most a test talán elenged kicsit, hogy megtartsam magam, hiszen te bennem élsz és veled nem végezhetek, mert ha igaz a mesém, és még ismeretlenül is egymásra várunk, te éppúgy szomjazol engem, ahogyan én vágyom a fényedet.

legyünk csillagok.

érzed?

szikrányi fénycseppekel tartjuk végtelen eget, köztünk a bársony semmiben él mindenki álma, és mi ezt tartjuk veled.

nekem ez a szerelem, csak hagyom, hogy a vágy, ami én vagyok egészen, egészen én legyek és meséljen, hogy legyen mese, mert a mesében te vagy, tündér, és én hihetem hogy igaz és megkereshetlek a mesében.

nekünk lennünk kell, tündér, hiszen a mi szerelmünk a mese, ami álmot és reményt ad, a mi történetünk volt ezeréveken át esti mese az ágy szélén, egymásba feledkezõ szemek tükrén nedvesen csillanó viaszízû gyertyaláng, a mi szerelmünk volt remény, ha csalódásban összetörve kellett valami hajnalig, mi voltunk vigasz, mi, és minden pár, aki egymáshoz érve egész lett, mi tartjuk a csillagos eget, mi a csillagok, és köztünk a végtelen, mély, bársonyos ég isten, és tart minket, és mi tartjuk õt, és õ éppúgy te vagy, ahogy te vagy õ, és a szerelem minden gondolat ahogyan keresel engem és én hiszem hogy igaz, és egymáshoz érve remény mese, te tündér, gondolat, minden lélegzet ima és isten és én ebben a végtelenben keresem magamat.

a gondolat lázas hullám és a létezés gondolattengere a végtelen óceán,és mi -így, külön is vágyva egymásba-, úszó szigetek, akik repülni vágyunk és átnyúlni a magány fojtotta idõn, és minden álom remény és ima, megtalálni akivel egész lehetsz, és egymást átölelve elaludni ma.