nem is tudom, minek nevezzem ezt, mesének, történetnek, gondolatok kusza halmazának?  végülis lényegtelen, akinek szól, vagy el sem olvassa, vagy csak megsértõdik, nekem meg muszáj valahogy…
legyen mégiscsak mese, rendhagyó mese… látszólag emberekrõl, igazából egy világ sorsa forog benne, Boldog Szerelemnek hívják, és te, aki nem szólsz hozzám, de elolvasod, mert tudod, hogy neked szól, mint mindenem, Te vagy az aki tudja milyen lehet ez a világ…
furcsa ez, mármint az érzés, hogy azt sem tudom, van-e értelme mondani, írni bármit is valakinek, aki egy óra múlva már a saját ígéreteire, szavaira sem akar emlékezni. és mégis, próbálom újra és újra, mert érzem, hogy valahol mélyen hallod, ott szenvedsz, mert tudod, hogy nem szabad így és tudod az igazi utat, amin végig kell menni… ezért kerülünk mi mindig újra egymás mellé… emlékszel? legalább hússzor  mondtad a szemembe, hogy soha többé, aztán huszonegyedszer is csak öleltük egymást szerelmes szédülésben… ez ellen küzdesz úgy, hogy engem taposol? miért? minek? emlékszel milyen õszintén mondtad, csak magadnak, hogy basszameg, tényleg boldog vagyok veled? mi a baj ezzel?
mármint azon kívül, hogy félsz a szeretettõl és attól, hogy el merd hinni, hogy igaz? hiszen te tudod a legjobban… elképzelhetetlenül próbára tetted ezt a szerelmet, és bizonyított… tudod kitõl tudom? tõled édes…  Ne félj! Erõs leszek és szeretlek nagyon. Minden nap bizonyítod, hogy érdemes. Most én jövök. – ismerõsek a szavak? nekem erõt adtak, hogy tartsak még ki melletted. nem egészen fél óra múlva megint hazudtál nekem. és az ezt megelõzõig sem telt még el egy teljes nap. pedig milyen máshogy kezdted, emlékszel? emlékezz rá most velem kérlek…
találkoztunk, láttam a szemedben megint a szerelmet, és éreztem, hogy túlságosan szégyenled magad és félsz ahhoz, hogy el merj kezdeni beszélgetni… maradtam, hogy legyen idõd összeszedni a gondolataid, az erõd… aztán mikor csordultig töltöttél teával, megint véget ért egy rész a sorozatból, és nem tudtad, milyen alibivel marasztalj még… csak mosolyogtam, hogy mondd nyugodtan, ha beszélni szeretnél… aztán sírtál mennyire egyedül maradsz mindig, orvosnál, otthon, álmodban… sírtál, hogy hiába mondod mindenkinekminden nap, hogy milyen boldog és idilli az életed, csak szenvedsz, egyedül vagy, annyira, hogy már egy kettesben kiránduláshoz is kell harmadikat hívni, hogy kibírható legyen… meséltél veszekedést, csapkodást, vagdalkozást, mindent, csak egy kibaszott percnyi igazi, felszabadult boldogságot nem.
aztán emlékszel?
csak öleltél, boldog és hálás voltál az istennek, hogy újra adott egy esélyt a boldogságunknak…
emlékezz milyen érzés. milyen természetes, milyen igazi…milyen magától értetõdõ és felszabadult.
édes, emlékszel, ugye?
tudod mivel tisztultál meg elõttem végleg, hogy újra teljes szívvel tudjak bízni benned?
nem a bocsánatkérésekkel és a többivel, dehogy, azzal, hogy beláttad, hogy van probléma, és õszintén akartál változni. nem engem bántottál azért amit egy más ember szemétsége tört össze a lelkedben, hanem örültél és becsülted azt, hogy én így szeretlek, és ott vagyok melletted, hogy legyen erõd változni.
emlékszel ahogyan ott, éjszaka egymásra néztünk, és kértelek, hogy figyelj?
azt mondtam neked, szeretlek, szerelmes vagyok veled, elvarázsolsz teljesen, én pedig boldoggá teszlek, csak annyit kérek, mondd meg, komolyan akarod? komolyan végigcsinálod? mert ha szeretsz, és komolyan gondolod, én életem végéig boldoggá teszlek és melletted leszek, de ha nem õszintén és tisztán, akkor soha nem akarlak többé látni… emlékszel? emlékszel, ahogy megígérted? ahogy azt kérted bízzak benned és szeresselek, már nincs több hazugság, engem akarsz, szerelemmel és soha többé nem menekülsz… ha félsz, ha történik valami elmondod, mindig õszintén, kérdés, kérés nélkül… és te mindent megteszel, amirõl már tudod, hogy kell, halogatás és kifogások nélkül…
úgy érzed, ezt tetted?
nem bántani akarlak, nem ezért mondom, de hogyan ébresszelek rá, hogy nézd meg, amit csinálsz, az jó-e? hogyan ébresszelek rá, hogy újra ugyanazt teszed? és hogy ennek újra ugyanaz lesz a vége, sírsz a boldogtalanságtól egyedül, és csak azért mondod mindenkinek, hogy boldog és idilli az életed, hogy legalabb addig el tudd hinni egy kicsit, amíg másoknak mondod… hát mióta próbálsz már kiszakadni abból a boldogtalanságból, ahol ennyire elsorvadt a lelked? akkor miért a szarba akarsz visszamászni? nem emlékszel miért sírtál?
mennyi idõ kellett hozzá, hogy minden ígéreted mellett és ellenére elõszõr sumákolni kezdj, hogy elõször hazudj újra? pedig emlékeztél mit mondtam, hogy az elsõ hazugságig, az elsõ nem tiszta és õszinte dologig tart, de megtetted. tudtad, mennyire fog fájni nekem, de megtetted. megkérdeztem tõled, tudod mit csinálsz? azt mondtad tudod, tisztában vagy vele… megkérdeztem, csak szórakozol, semmit se vegyek komolyan? sírtál, hogy hogy feltételezhetem, és én elmondtam neked, nem ezt gondolom, hanem azt, hogy te jó vagy, nagyon vágysz a szeretetre és képes is vagy rá, csak megsérültél abban a hosszú, rossz kapcsolatban, ahol a szeretetedet kihasználták, de semmi baj, együtt túl leszünk ezen is, segítek neked leküzdeni, és végre tisztán lehetünk boldogok… sírtál annyira jól esett, olyan boldog voltál, hogy nincs vége, új esélyt kaptál-kaptunk…
aztán újra és újra…ne úgy viselkedj velem, ahogy veled viselkedtek, mert én tényleg szeretlek.
minden ígéretedet megszegted, ha megkérdeztem teszel-e, komolyan akarod-e még csak belém rúgtál bizonyítás helyett. aztán minden alkalommal utána rájöttél, mindig rájöttél, hogy nem, nem így kell, bocsánatot kértél, megígérted, hogy többet ilyen nem, én meg szerettelek tovább, ugyanúgy bízva… aztán megint kaptam egy pofont.
istenem, bárcsak észrevennéd, miért mondom, bárcsak megéreznéd, milyen szeretet próbál még téged felébreszteni mielõtt végleg boldogtalan, fekete kómába zuhansz újra, ezúttal menthetetlenül…
nem bántani akarlak, én mindezek után is hiszem, hogy jó vagy belül, csak arra lenne szükséged, hogy végre lerázd magadról ezt a sötét terhet amit cipelsz, és végre olyan legyél, amilyen nyitott és boldog akkor vagy, ha együtt lebegünk…  végre kezdj élni, és ne öld meg a lelked végleg ott, ahol már eddig is ennyi sorvasztó mocskot kentek rá, hogy már te magad sem mered elhinni, hogy képes vagy szeretni.
képes vagy! ébredj fel és tedd azt, amit igazán akartál…
annyi mindent kellene még elmesélnem, hogy emlékezz, de így hogyan? megpróbáltam utánad nyúlni még, amikor most két napja újra belém rúgtál és eldobtál…
hívtalak, üzentem, egyetlen hangnyi, betûnyi jelzést nem kaptam, hát ennyire érdekel most megint.
tudod milyen nehéz így elmondani mindezt neked? annak aki este még velem akart nyaralni, élni, aludni, ölelni ébredni…neked, aki este még teljesen szeretett, majd másnap szó eltûnt, hazudott, majd szakított velem és még csak arra sem méltatott, hogy ezt személyesen mondja el, csak jött egy sms.
egy szó nélkül itt hagytál megint. én meg még mindig próbállak elérni, hogy ne feküdj újra a sárba, mert többet érdemelsz, mert jobb vagy.
de te fel sem veszed, abszolút nem érdekel.
minden hangra kinézek a kapura, annyira szeretlek és úgy bízom benned, hogy még mindig õszintén, szerelemmel várlak. és mindig egyre jobban fáj látni, hogy nem. állandóan nézem a telefont, de egy se hang, se egy üzenet. ismersz, tudod, hogy semmi sem fáj nekem jobban.
én pedig gondolkodom, írok neked, és fájok annyira, hogy létezni sem akarok, de csak gondolkozom, rajtad, érted, hogy mivel mentselek, mert én tudom egyedül, az a tündér, az a lány, kedden, szerdán, csütörtökön, és mindig ha el merte engedni picit magát, aki igazán boldog és szerelmes, és csodálatos, az te vagy. hát hagyjam, hogy megöld végleg?
tudod mit veszítesz egészen pontosan? mi az, amit széttörsz és megtaposol ahogyan menekülsz?
szerelmet. azt a szerelmet, amiben végre ki tudtál és ki mertél nyílni. azt a szerelmet,a miben végre érezhetted magad egyetlen nõnek és mégis játszhattál. azt a szerelmet ami annyira természetes volt, hogy mertél álmodni boldogságot, gyermeket és végre hittél magadban is, azt a szerelmet amiben ösztönösen és önfeledten , egyszerûen csak boldog vagy és lebegsz. azt a szerelmet ahol csodálatosnak látlak, ahol elbûvölsz újra és újra, én pedig szeretlek minden nappal jobban. azt a szerelmet, ahol a párod a barátod is, akivel megbeszélhetsz mindent. akinek azért mesélsz, mert érzed mennyire szereti… mert érdekled. te.
és a leginkább, és a legfájóbb, nekem, aki téged szeretlek: magadat. magadat veszíted el. te az vagy aki szeret szerelmesnek lenni, aki kivirágzik, ragyog amikor átölelem, aki mosolyog, szikrázik a humorával és újra és újra belefeledkezem, mert elbûvölsz, hol a szépségeddel, azzal ahogyan rámnézel és az intelligenciáddal. emlékszel? azt írtad, te vagy ez a lány. igazán te vagy. el akarod veszíteni újra, most már végleg magadat?
hányszor képzelted el a gyermekünket? és el tudtad hinni. és vágytál rá. a kis huncutszemûre... aki olyan szép és olyan okos, mint te, és olyan hülye humora van, mint nekem, és mindig megmosolyogtat téged. médea...?
ahogy éjjel, egymást átölelve álmodozunk és beszélgetünk, mennyire boldog lesz nekünk az élet...
ezt mind.ezt dobod el. ezt töröd szét. nem azért mert nem kell, hanem mert azt hiszed így is mindig itt lesz neked. félek, hogy tévedsz. gondold végig ezt, õszintén, kérlek.
még hányszor kell ezt végignéznem, ahogy a szerelmem, ahelyett hogy egy tiszta lépést tenne végre, újra bemocskolja és elsorvasztja magát.
nem. nem akarom.
édes! ébredj fel.
muszáj. nagyon nagy baj lesz. lassan engem is teljesen elveszítesz.
merd elhinni, hogy igaz amitõl boldog voltál és megérdemled. és érdemes.
és szeress.

nem tudnám jobban megfogalmazni amit érzek, úgyhogy más szavaival mondanám el valahogy, tallai katalin írta, és hernádi mondja... holló józsef zenéjével..

{audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/hollo-a_fold_alma-vallomas.mp3{/audio}

Tallai Katalin: Vallomás

Vallomás

Az óceán mélysége nem nagyobb,
Hol számtalan hullám kódorog

Az ég kékje nem kékebb,
Hol bárányfelhõk élednek

A rét szõnyege nem zöldebb,
Hol ezernyi hangyácska gyûjtöget

A pokol feneke nincs lejjebb,
Hol ördögök dobokat püfölnek

A tûz melege nem forróbb,
Mint ajkad mikor megcsókol

Isten jobban nem szeret,
Mint én szeretlek tégedet.



... ez meg csak én... neked...