tovabb csinalgattama  multkori zenet...
nem tom miylen, de itt tartok vele:
{audio}http://zoldi.ejszarny.hu/downloads/zoldi-megmindignemkesz.mp3{/audio}

ez lesz a  szövege, ha valaki felénekli:
látod csendes az éj
némák mind az árnyak
a szárnyad lassan ébred
a szíved olyan fáradt
végre a szél
megsajnál és felemel
a felhõk fölött a csillagok
már ott ragyognak a szemedben

álmodban a világ
egyszerû és tiszta volt
aztán valaki kérte a szíved
aztán csak kirabolt és otthagyott

alattad már távol a város
nem ér fel ide az út zaja
megnyugtat és magányba zár
bársony kézzel az éjszaka

a játszótér
a gyerek aki csak lehetett volna
hazugságok
hogy ne legyen sohasem holnap

álmodban a világ
egyszerû és tiszta volt
aztán valaki kérte a szíved
aztán csak kirabolt és otthagyott

láthatod
ilyen egy igazán elkúrt élet
de nem mondom
veled én már nem beszélek
 

van estefelé a virágoknál egy kis kolibricucc ami lebeg, nos, õ a szender és egy bizet feldolgozásra táncol...

 

további képek itt

tudod milyen a legtöbb nõ?
álmodnak a nagy szerelemrõl.

vegetálnak valamiben amirõl tudják, hogy nem az, és közben álmodnak a nagy szerelemrõl.
egyre kevesebb bennük az önbizalom, hiszen ahol vegetálnak, nem kapnak megerõsítést, hiszen a boldogság, teljesség adna.
álmodnak a nagy szerelemrõl és azt gondolják, ha bekopogna az ajtón, mindent megtennének érte.

aztán szerencsés esetben egyszer bekopog.
valahogy megérzik a vonzást, öntudatlanul-önfeledten megérinti õket...érzik valahol mélyen, hogy egészen egyszerûen magukhoz kellene szorítaniuk.
aztán becsapják az ajtót, mert megijednek tõle, aztán attól, hogy a megszokott vegetálást el kell dobni, és ugye az elfogyott önbizalom megszólal: mi van ha kevés vagy hozzá?
de vonz. vonz. hiszen ez az álom.

kinyitja az ajtót.
ott áll.érzi, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak
az, hogy ott áll, simogatja az önbizalmát.
megint megijed.
becsapja az ajtót és visszaugrik a vegetáláshoz.
vonzza.
kinyitja újra.
ott áll.
kezd erõsödni a gondolat: ráérek. megfogtam. itt van.
nem merek kilépni a vegetálásból. félek.
talán egyszercsak ha nemcsinálok semmit, akkoris minden oké lesz.
becsapja az ajtót. vissza a vegetáláshoz.
már nagyon érzi mennyire nem az ez.
kinéz az ablakon lopva, nem látja a szerelmet.
megijed. kétségbeesik.
ugrik az ajtóhoz, kinyitja. ott áll.
örül, fél, büszke, ijedt.
gyáva.
becsukja az ajtót.
próbál vegetálni, de már nem képes õszintén beletörõdni.
kinyitja az ajtót.
ott áll. tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak és ÉLNI.
egészen biztos benne hogy már az övé, akármit tesz.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
...
kinyitja az ajtót.
várja.
becsukja az ajtót.
egyre erõsebben szorítja valami belül. kétségbeesetten próbálja elhitetni magával, hogy a vegetálás az jó.
kinyitja az ajtót.
amíg sír tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellett volna szorítania amíg eggyé nem olvadnak, mert ez az ÉLET.
megtörli a szemét. figyel arra, hogy ne tûnjön kisírtnak.
becsukja az ajtót.
vegetál.
lassan teljesen megkeseredik, mert neki nem adta meg az élet a boldogságot.
egyszer valaki eljátszotta neki, hogy õ a szerelem, de még õ sem értette meg, hogy neki mi kell!

nem jut eszébe hányszor csapta rá ajtót, és hányszor találta újra ott mégis, ahogy rá vár, ahogy az sem, hogy talán megfagyott kint, mert ott várt, nem ment be addig egy másik házba átmenetileg melegedni.
egészen biztos abban, hogy a férfiakban nem lehet bízni és a nagy szerelem csalás, hiszen õ is csak vegetál, pedig ha bekopogott volna a nagy szerelem...

de néha, éjszaka, vagy hajnaltájt ott, belül, nagyon mélyen, valami mintha nagyon fájna.

fuss, menekülj, ne gondolj rám
a felszínen mindent megtehetsz

érzem õrzöm a lelkedet
így higyj úgy hagyj
csak felejtened nem lehet

benned vagyok, a szívedbe égtem
és bár megkerülhet a gondolat
mégis létezem én már benned
és ott az én lelkem szárnyaló foglya vagy

rab vagy bennem, rab magadban
fogva tart az érzés, hogy vagyok neked
és nem érted rabként ennyire szabadnak
magadat mégis hogyan érezheted

rossz oldalról nézed
a világot, édes
neked zuhan a föld
és ijesztõ mélység fölött vagyunk
én látom ahogy nyílik az ég elõttünk
és egyre feljebb szárnyalunk

te félsz én égek
és körben az élet
neked csupa kérdés nekem minden válasz
és nézd,
te csak görcsösen kapszkodni mersz