öregszem

oregszem. belefaradtam mar egy csomo faszsagba. meg mindig ugyanazt gondolom arrol, hogy hogyan kellene elni, de mar nem probalom megvaltani a vilagot. nem szolok szinte semmiert, csak lassan egy mogorva ven fassza valok - mert nem szolok mar, de lassan elegem lesz, es marok ha hozzam szolnak. par eve pont ettol feltem, hogy igy valtozok... hulyeseg, mondtak, nem vagy ilyen. dehogynem. nincs kedvem ugyanazokhoz a harcokhoz mindennap, lenne ertelme, megis hiabavalo. ha elmondom egyszer es nem, hat nem, ez lett mas, regen ketszazszor elmondtam, mert fontos. ma egyszer, es ha nem, hat nem mondom, csak keserubb leszek meg egy kicsit. es nem orulok ennek, mert ez kenyszerpalya. potlek es hiany csak, nem eletcel. nem festek, igazabol mar nem irok, valahogy ott van bennem a "megis minek? hat szamitott az eddigi is?" nem , persze elsore nem, pedig tudom, hogy igen, nagyonis igen. az volt az ertelme ami valtozott, abban is aki csak olvasott... a tavolrol kapott koszonomokben, az emberekben akik olvastak, ok tudjak miert, es kicsit en is, akinek paran megirtak mi valtozott tolem bennuk, es halasak voltak erte. de amikor az ember egyedul van, gyakran nem ezt erzi, hanem a hianyt, az uresseget, ahova mastol, masoktol remelt tartalmat. ez a sok hiany megmergez valamit, ugy, ahogy a csalodas hagy maga utan heget. es nem tetszik, de valahogy en is rosszabba es rosszabba faradok. ez a zuhanas. igazabol ez a zuhanas, ahogyan magamat veszitem el. sokszor mar nem tudom, van e meg visszaut, ha elmulik egyszer valakitol, valakiert ez a hiany, repulok-e meg, vagy elmult vegleg reg... en tenyleg tudtam varazsolni, lehozni a csillagokat, volt bennem valami, ami senkiben akit ismerek, es most, igazabol csak felek, hogy azt aki voltam, azt, hogy valaki voltam, az lehetek e meg...? oregszem. meg tudok mosolyogni a hazugsagra, de utana elfordulok es nem keresem: miert? bezarkozom, es zuhanok magamban tovabb. es viszek magammal valamit...