híd

az ember egyszer felnõ, és végignéz az életén. ha most teszem, talan ket dolgot latok. teged ahogy akkor ramnezel, es azt mondod, rajottel, hogy nem elet nélkülem, és biztos vagy bennem, es soha tobbé nem engedsz el, aztán ahogy itthagytál mégis.
megtörténik a csoda. egybeforrunk a lüktetésben, egyként lélegzünk és egy ritmusba szédülünk.gyereket akarok tõled zihálod kiáltod szeretlek. boldog vagyok. hiszem hazaértem veled.
egymáshoz érünk. megkívánsz. és én is téged. és eggyé válunk újra és újra, valami szent szerelemben, ami szédülve bizserget-borzongat, egyre csak repít.
felragyog köztünk a híd. egymáshoz érünk, ellenállhatatlan vonzás tart minket egymásnak. simogatásban oldjuk a teret, és az idõ beleveszik ahogy csókoljuk egymást. mintha álmodnánk, emlékszünk is, meg nem is, olyan tisztán és mélyen feledkezünk egymásba, hogy minden hangunk tenger ami csak egyre mélyebben egymásba ringat. álmodom, és végre igazán élek, benned izzok és te bennem, és megszületik a boldogság. mosolyogsz.

aztán nekem esel, bántasz, mert ahelyett, hogy bíznál, inkább félsz. rám haragszol, hogy mégis félredobsz, megtaposol, ha kérdem miért.
itt kellene lenned, boldogan, már tudod miért.