mese,mese

Írta: éjszárny zöldi

egyszercsak megjelent a barlangnál. a farkas a játszótérrõl álmodott éppen. felriadt. az alak megszólalt:
- a sorsod vagyok - mondta.
- tudom.
- meglep, hogy még élsz - mosolygott a sors.
- nem halhat meg, szükség van rá - szólalt meg a félhomályban a farkas mögül az angyal.

csend.

- sajnálom, hogy megint... nem akarod megbüntetni? segítek, bár egyedül is meg tudnád
- nem. én nem haragszom rá, sajnálom. õ épp eléggé bünteti magát, hiszen önként tapossa meg a saját álmait, a saját lelkét. nézd milyen üres roncs már, lassan annyira, hogy már észre sem veszi, hogy valami fontos hiányzik.
õ nem merte elhinni, hogy igaz az álma, én pedig nélküle is pontosan azt teszem, amit õ álmodott. oda megyek, ahová õ álmában, és úgy, ahogy õ szerette volna. gondolod, hogy boldog?
- nem hiszem, de mégis te szenvedtél...
- én miatta szenvedtem, érte. õ maga miatt. az én szenvedésem elmúlik, az övé egyre mélyebb lesz. nem haragszom, sajnálom.

hosszan hallgattak...

-gondolod, hogy az álmok érnek valamit?
-pont annyit, mint a becsületem.
- és ha...
a farkas félrefordította a fejét és fülelt... mintha hallott volna valamit...
aztán elkezdett rohanni a folyó irányába. a parton egy pillanatra megállt, jól hallotta, a vihar utáni áradástól megduzzadt folyó egy lányt sodort, aki kétségbeesetten próbált segítségért kiáltani, amikor éppen a felszínre dobta egy-egy pillanatra valamelyik örvény. gondolkodás nélkül ugrott utána...

folyt. köv.