Írások, gondolatok...
tulajdonképpen nem is tudom mik ezek, talán csak tűnődő félálomban az elme görcsei...
(ugyanaz van mint a verseknél, iszonyat sok van, iygekszem folyamatosan felpakolászni őket, tessék gyakran benézni, vagy feliratkozni a hírlevélre...)
oregszem. belefaradtam mar egy csomo faszsagba. meg mindig ugyanazt gondolom arrol, hogy hogyan
kellene elni, de mar nem probalom megvaltani a vilagot. nem szolok szinte semmiert, csak lassan
egy mogorva ven fassza valok - mert nem szolok mar, de lassan elegem lesz, es marok ha hozzam
szolnak. par eve pont ettol feltem, hogy igy valtozok... hulyeseg, mondtak, nem vagy ilyen.
dehogynem. nincs kedvem ugyanazokhoz a harcokhoz mindennap, lenne ertelme, megis hiabavalo. ha
elmondom egyszer es nem, hat nem, ez lett mas, regen ketszazszor elmondtam, mert fontos. ma
egyszer, es ha nem, hat nem mondom, csak keserubb leszek meg egy kicsit. es nem orulok ennek,
mert ez kenyszerpalya. potlek es hiany csak, nem eletcel. nem festek, igazabol mar nem irok,
valahogy ott van bennem a "megis minek? hat szamitott az eddigi is?" nem , persze elsore nem,
pedig tudom, hogy igen, nagyonis igen. az volt az ertelme ami valtozott, abban is aki csak
olvasott... a tavolrol kapott koszonomokben, az emberekben akik olvastak, ok tudjak miert, es
kicsit en is, akinek paran megirtak mi valtozott tolem bennuk, es halasak voltak erte.
de amikor az ember egyedul van, gyakran nem ezt erzi, hanem a hianyt, az uresseget, ahova
mastol, masoktol remelt tartalmat.
ez a sok hiany megmergez valamit, ugy, ahogy a csalodas hagy maga utan heget. es nem tetszik,
de valahogy en is rosszabba es rosszabba faradok.
ez a zuhanas. igazabol ez a zuhanas, ahogyan magamat veszitem el.
sokszor mar nem tudom, van e meg visszaut, ha elmulik egyszer valakitol, valakiert ez a hiany, repulok-e meg, vagy elmult vegleg reg...
en tenyleg tudtam varazsolni, lehozni a csillagokat, volt bennem valami, ami senkiben akit ismerek, es most, igazabol csak felek, hogy azt aki voltam, azt, hogy valaki voltam, az lehetek e meg...?
oregszem. meg tudok mosolyogni a hazugsagra, de utana elfordulok es nem keresem: miert? bezarkozom, es zuhanok magamban tovabb. es viszek magammal valamit...
Rengeteget beszélünk, sokszor hangsúlyozzuk az anyák szerepét (legtöbbször jogosan), remélhetőleg legtöbben köszöntöttünk is édeasanyát anyák napja alkalmából, ez mindenki által ismert, elfogadott téma és jelenség.
Hol vannak az apák? Nálunk miért nincs apák napja?
Ebben az általában "férfitársadalomnak" tartott világban, pont a férfiaknak nincs ünnepük?
Az apáknak, akik az édesanyákat támogatják, hogy biztonságban hordjanak ki minket? Az apáknak, akik ugyanúgy szeretnek, várnak, mégis csak tehetetlen szemlélők a szülés-születés nagy előadásán? Akik aztán anyával együtt hazavisznek minket?
Az otthonba, aminek melegét az anya teremti meg - az apa által hazahordott fa lángjánál.
Anyánk táplál, enni ad nekünk - apánk hozta a húst. Anyu ölében elalszol - apu mindkettőtöket védelmez.
Anya hintázik veled az udvaron, apa gombát szed veled, megmutatja az őzet az erdőn.
Kitől lested el a mozdulatot, ahogy a kalapácsot fogod? Kitől tudod, mit kell mondani, ha az ujjadra vágsz vele?
Kivel láttad az első focimeccset, forma-1-et? Kitől tanultad, hogy nyit ajtót, hogy beszél egy férfi? Hogy kínálod hellyel a vendéget? Kire ismersz(akarsz ismerni) a tükörben, amikor legelőször nézed, férfi vagy-e?
Az apád nyomán leszel ember, férfi. Bár apák napja nincs, a te életedben számtalan ilyen nap volt, van, lesz.
A mi édesanyánk korán meghalt, mégsem vesztünk el. Van apánk, aki vállalta, hogy innentől neki mosnia, főznie is kell és felnevelt minket. Magára vette egy anya feladatait is és ettől kétszer annyira férfi lett, mint bárki más.
Felnevelt három gyereket, belefáradt, elképzelni sem tudom milyen nehéz lehetett velünk (pláne egy olyannal, mint én...) és a legszörnyűbb, hogy máig nem tudtuk megköszönni. Ilyenről nem beszélünk. Másról is ritkán.
Valamiért nem megy. Túl sok dologban különbözünk és túl sok dologban hasonlítunk - ha egy óránál többet vagyunk egy helyen, akaratlanul is összeveszünk valamin. Talán egyszer majd ez is változik, ahogyan az változott, ahogyan a viszonyunkat látom.
Apák napja nincs. Még nincs, pedig talán sokkal fontosabb lenne, mint az anyáké - nem azért, mert bármelyikük is fontosabb, dehogy - , mert mi, férfiak, nem szoktuk, nem tudjuk megbeszélni az érzéseinket, de ha lenne egy ilyen nap, talán egy gesztussal azért elmondhatnánk: apám, köszönöm.
es mondam en mikeppen hazaerkezven a huto kaceran elem tarta freonnal toltott csovekkel sujtott hatsofelet: nehogyma' hideg serekkel ne oltsam szomjamat! biza leutom par flaskarol az kupakot en! es ekeppen cselekedtem volt, es biza igazam vala.
mondom en nektek testvereim, jaruljatok kamratok ele, es vegyetek magatokhoz italotokat, ontozzetek serrel faradt testetek, szomjuhozo torkotok arpa nemes levevel locsoljatok, mert aki ram halgat, az bebaszik vala, es ebben az eletben nektek a reszegseg es amaz ontudatlan fetrenges a felalom biradalmaban, az vagyon egyetlen remenyetek es vigasztalastok.
mindenki varja a nagy csodát, aztan csalódott, hogy elmaradt. pedig nem. amit csodának képzeltek, csak oriasi, szines, elore elkepzelt illuziok, az igazi csodakat pedig eszre sem veszitek a mosolyokban, a pillanatok mulasaban, az ezer apro dologban, amik csendben aranyozzak, vagy eppen elviselhetove teszik az eletet...
egyszer csak elfogy az idő, túl nagy lesz a csend, és a kérdés mindig ugyanaz, amire a válasz biztos, változatlan, és leginkább be nem teljesülő. ez van és az éjszaka. és álmok, amikre már nem emlékezel délután, csak valahogy érzed, és amikor éppen érzed az álmod, és próbálod megkeresni, mi ez, mit érzel, akkor néha, szerencsés pillanatokban, egy kicsit újra ott van az álom. átélhetetlenül, de ismerősen. aztán este, megint este, majd éjszaka és akarod, hogy amikor zuhansz, az az álom legyen alattad, hogy elmerülj, ne törj. ilyen az idő, csak hangulat, hagyd az éjszakát, talán akar benned élni.
amikor egyedül vagy, igazán egyedül, csend van. akkora üres, vegtelen csend, hogy elkezded hallani a saját gondolataidat.
ami jó, mert elkezdheted megismerni magad, a vágyaidat amiket magadnak sem ismertél be, a hibáidat, amiket ha megértesz, talán elkerülsz legközelebb. mert jó ez a csend, de az igazi csend mégiscsak az, amiben béke is van, annak a csendnek a békéje ami olyankor van két ember között, ha hallják egymás gondolatait.
eszembe jutott a kis hercegrol valami, bar leszogeznem, h szeretem azt a konyvet, sok jo gondolat van benne, de belegondoltatok mar, mi is tortenik tulajdonkeppen? megy a kis herceg a szeretet utan, ide-oda utazgatva, mint exupery stb. de mit erezhetnek a tobbiek? nem a lampagyujtogato vagy egyeb balfaszok, hanem azok akik a masik oldalrol latjak ezt az "akit megszelidítettél azért egy életre felelős leszel" dolgot.
ott van ugye a rózsa, hát, vannak bajok vele, de miért is? tulajdonképpen a törődést akarja érezni, nem? erre mit csinál kis hősünk? két naplemente között elmagyarázza a rózsának a harmónikus együttlét lehetőségét, majd belenéznek közösen egy napfelkeltébe is? a faszt, otthagyja a gecibe és odébbáll. benéz ide-oda, de sehol sem jobb, mint otthon volt, tehat lép tovább. találkozik más rózsákkal, azokkal bezzeg büszkén közli, h az ő rózsája mennyivel jobb volt már (igen, az a rózsa, amit ott hagyott egyedül...)
aztan találkozik a rókával, beeteti szépen, de mivel valahogy az sem tökéletes, hát kinyírja magát és kalap kabát. onnantól aztan pilóta, róka, rózsa kb. ugyanannyit tehet: ha eszébe jut a kis herceg, megfogadja, h faszt fog mégegyszer szeretni, ha ez ennyire fáj...
ui.: ha meg nem lenne tiszta, a kis herceg eredetileg tuti csajszi volt. pl. ki a tokom rajzoltatna ujra annyiszor egy nyamvadt birkat????
imádom a balatont. minden éjjel újra és újra megérint a nagy víz párázó varázsa. hűvös bársonnyal borít az ég, halnász csobog a partszéli köveken, mögöttem-fölöttem-körben sohasem alvó madarak csivitelésével átszőtt éjszakává kristályosodott a harmatos erdő. a hold lassú, örök útja a lágy hullámok hátán, messziről morajló villanásokban isten gondolatai a láthatatlan felhőkben. nem esik, előttem ezüstszikrák a csillagok. talán fázom, a belső tenger együtt ring a nagy vízzel. emlékszem, ahogy együtt úsztunk a sötétben. később a langy vízben átölelve érzem nedves bőröd illatát, ujjaim, szám boldog érintéssel fedez fel újra és mindig emlékezik. mint az eső illata, hangulatokban élek. álmodom. éjszakák egymásba égve. vihar jön. kiszáradunk. én újra álmodom.
fehér homokkal teríti életed partját az idő, látod? remény hullámai egy-egy vihar után, a belső tenger nem felejt, csak emléket tapasztalattá és hiánnyá szelidít.
meddig mész, barátom? -kérdezném, de válaszok helyett csak zsákutcák hágók, újabb keresztutak jönnek.
a zuhanás átváltoztat egészen. mint domború vízcsepp levélen, kis világból nagyít végtelen részletet, hát így eszmélek néha magamban, a hiány oldalán. még játszanék, még hinném, hogy van miért, már tagadom, de még akarom, még emelném égig, de talán már nem bírná a karom. karom szakadt belém ahol pihentem volna és hajnal helyett már nem volt holnap, de mondd, csillagok és víz nélkül minek mozdulna a levegő? fáradtan remegő, árnyak között lebegő tudat szűri a gondolatot, hátha meg tudom érteni, hogy a mi voltam után, ma, mi vagyok
talán ennyi maradt a lángból és ez a kevés, már nem tudom, hogy megér-e ennyi felesleges létezést
20 éves, gyönyörű... ránézel...gyönyörűek a vonalai...a hatsója: tökéletes...
hason fekszik, vár... odamész hozzá...tudod mit akar...már benne vagy... odanyúlsz, szinte ösztönös a mozdulat...azonnal reagal, megreszket finoman...dorombolni kezd... megemelkedik, először a feneke, aztán elöl is...megfogod keményen...tövig nyomod...
mert érzed, ugyanúgy akarja, ezért él, erre született...
citroen xm. ;)
egész nap vártam, hogy végre beszéljünk, miután múltkor is leléptél igazán lekötelezel, hogy beléptél a kedvemért. nyilván mert kíváncsi vagy mit akartam mondani hát persze hogy azért mert törődsz velem. fogalmad sincs róla, mennyire komolyan beszélek tudom, hogy érted. egyszer nem gondoltál bele, hogy én mit érezhetek, de én mégis itt voltam neked hát, persze, hogy én nem értelek meg. baszott érzés, hogy velem flörtölsz, aztán más mellé fekszel igen, tudom hogy nekem a legkönnyebb. szükségem lenne arra, hogy itt legyél kicsit értem én, hogy álmos vagy de kurva jó lenne ha nem hagynál itt állandóan ha szeretnék megbeszélni valamit neked is jó éjt.
hát a faszom.
tudod milyen a legtöbb nő?
álmodnak a nagy szerelemről.
vegetálnak valamiben amiről tudják, hogy nem az, és közben álmodnak a nagy szerelemről.
egyre kevesebb bennük az önbizalom, hiszen ahol vegetálnak, nem kapnak megerősítést, hiszen a boldogság, teljesség adna.
álmodnak a nagy szerelemről és azt gondolják, ha bekopogna az ajtón, mindent megtennének érte.
aztán szerencsés esetben egyszer bekopog.
valahogy megérzik a vonzást, öntudatlanul-önfeledten megérinti őket...érzik valahol mélyen, hogy egészen egyszerűen magukhoz kellene szorítaniuk.
aztán becsapják az ajtót, mert megijednek tőle, aztán attól, hogy a megszokott vegetálást el kell dobni, és ugye az elfogyott önbizalom megszólal: mi van ha kevés vagy hozzá?
de vonz. vonz. hiszen ez az álom.
kinyitja az ajtót.
ott áll.érzi, hogy egészen egyszerűen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak
az, hogy ott áll, simogatja az önbizalmát.
megint megijed.
becsapja az ajtót és visszaugrik a vegetáláshoz.
vonzza.
kinyitja újra.
ott áll.
kezd erősödni a gondolat: ráérek. megfogtam. itt van.
nem merek kilépni a vegetálásból. félek.
talán egyszercsak ha nemcsinálok semmit, akkoris minden oké lesz.
becsapja az ajtót. vissza a vegetáláshoz.
már nagyon érzi mennyire nem az ez.
kinéz az ablakon lopva, nem látja a szerelmet.
megijed. kétségbeesik.
ugrik az ajtóhoz, kinyitja. ott áll.
örül, fél, büszke, ijedt.
gyáva.
becsukja az ajtót.
próbál vegetálni, de már nem képes őszintén beletörődni.
kinyitja az ajtót.
ott áll. tudja, hogy egészen egyszerűen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak és ÉLNI.
egészen biztos benne hogy már az övé, akármit tesz.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
...
kinyitja az ajtót.
várja.
becsukja az ajtót.
egyre erősebben szorítja valami belül. kétségbeesetten próbálja elhitetni magával, hogy a vegetálás az jó.
kinyitja az ajtót.
amíg sír tudja, hogy egészen egyszerűen magához kellett volna szorítania amíg eggyé nem olvadnak, mert ez az ÉLET.
megtörli a szemét. figyel arra, hogy ne tűnjön kisírtnak.
becsukja az ajtót.
vegetál.
lassan teljesen megkeseredik, mert neki nem adta meg az élet a boldogságot.
egyszer valaki eljátszotta neki, hogy ő a szerelem, de még ő sem értette meg, hogy neki mi kell!
nem jut eszébe hányszor csapta rá ajtót, és hányszor találta újra ott mégis, ahogy rá vár, ahogy az sem, hogy talán megfagyott kint, mert ott várt, nem ment be addig egy másik házba átmenetileg melegedni.
egészen biztos abban, hogy a férfiakban nem lehet bízni és a nagy szerelem csalás, hiszen ő is csak vegetál, pedig ha bekopogott volna a nagy szerelem...
de néha, éjszaka, vagy hajnaltájt ott, belül, nagyon mélyen, valami mintha nagyon fájna.
a vágy a belső repülésre sohasem múlik el
amikor az szabadít fel magadból akiért odaadod magad
nem egész vagy egyedül, csak a fele éppen valaminek
két fél a legjobb esetben is csak vegetál, az egész él.
ha minden út elfogy, mi marad?
zuhansz magadba
ki látja? mindegy. nem élsz,valahol nagyon mélyen van talán
egyetlen szikrányi sárral fojtott remény
ennyi, meg valami öntudatlan akarat
tartja még a tested, amivel még elvonszolod magadat.
aludni már nem lehet, vagy nem szabad, vagy nem merek
nem kell olyan tündér aki csak álom lehet
nem, ez nem igaz,
csak végtelenné kell tenni az álmomat
tudod miylen az ember?
odamegy a forráshoz a sivatagbol mert szomjas es vagyja a vizet, aztan iszik felkel es enzi a forrast es talan sajnalni is kezdi ahogyan a sivatag kozepen csobog...
aztan visszamegy a sivatagba
mennyi mindent meselhetnek.
evekrol es valaszokrol. az utrol ami magadba vezet es ahol a legkonynebb eltevedni.
de meselhetnek arrol is ahogyan a gondolat lassan onmagava valtozik mikozben elnyel ahogyan gondolkozol rajta, a zuhanasbol amivel szikravava porszemme egyetlen gondolatta valtozol egy vegtelen elmében. ha látnád hogyan reszket egy hang ami emberré válna vagy ha lennél egyetlen szál egy gondolattengerben és éreznéd ahoygan megmozdulsz az egészben. talán ez lenne az igazi beszélgetés. talán szavak nélkül, ahogyan lehet némán érteni
egyszer saját magammal csináltam közös fotót, de nem látszik, mert elém álltam
aztán inkább megpróbáltam szerény-szemérmesen kitakarni magam, de nem hagytam, aztán előreengedtem magam, de mentem velem. látva hogy nem megyek velem semmire sem így
gondoltam magam mellé állok, mégiscsak legyen velem valami, de két én között a földre estem. asszem akkor kezdtem elhagyni magam
"Mert érdekelni csak a szédültek érdekeltek csakis, akik szédülten
éltek, szédülten beszéltek, mindentől a megváltást várták, sose
ásítottak és soha örök igazságokat nem hangoztattak, csak kigyúltak és
pattogtak, mint a sárga petárda és hányták a szikrát a csillagokra. "
( Jack Kerouac: Úton )
azért, tudjátok, nem véletlenül hiszem, hogy van sors, és minél többet foglalkozik azzal az ember, hogy megtalálja magát ebben a furcsa szövetben, ami maga az élet, annál többet érez meg belőle... néha megálmodja, néha összerakja az ezernyi darabot, máskor pont visszafejt egy szálat a rengetegben egészen a forrásig... de minden vezet valahova, ahogy el is indul valahonnan, és én azt hiszem, mi épp úgy milliárd apró részből vagyunk mint a világ körülöttünk, és talán ahogy a körülöttük lévő világ szálait vissza tudjuk fejteni a forrásukig - aztán persze a forrást magát is tovább egészen a forrás forrásáig folyva a végtelenbe - egy fát, egy embert, vagy egy eseményt, hát épp úgy vissza tudunk menni a saját darabkáinkon is... én azt hiszem, egy ember nem egész egyedül, csak pont a fele annak ami lehetne. és ha a saját szálaimat visszafejtem a forrásig, vagy tovább a forrásáig, ha kell, vagy még tovább, megtalálom azt a pontot, valahol, talán nagyon messze az időben, ahol kettészakadtunk, akkor a te szálaid majd elvezetnek egészen hozzád, és végre azt tehetjük amiért vagyunk, és abban élhetünk, amire már csak az álmainkban néha-néha felderengő érzésben emlékszünk: most jó. szerintem ezért keressük egymást ott belül annyira nyughatatlanul. mióta az eszemet tudom, valahogy érzem, hogy valahol van valaki nekem. pont ahogy én vagyok neki. álmodom, emlékszem az érzésre, de nem emlekszem az arcra. próbálom mindenkibe beleképzelni az álmot, hátha visszanéz rám. egyre jobban közelítek, mindig jobban hasonlít. minden alkalommal jobban fáj, amikor felismerem, hogy nem, csak hasonlít... nem nyughatok, nem tudom ezerévek vagy ezer álom óta kereslek és nem alkuszom, érzem, hogy vagy igen vagy nem, a megalkuvás ebben nem lehetőség egyszerűen nekem nem létezhet ebben. nem lehet félig elveszni, félig lebegni és soha nem lehet csak félig szeretni. az nem az. az megalkuvás, az sumákolás, az hazugság. az az ha a legszebb dolgot amire valaha is vágytam vagy emlékeztem azt törném szét saját magam. menni, próbálni felemelkedni végre, igazán szárnyalni... aztan újra és újra lezuhanni, szarrá törve végigszenvedni azt újra és újra amig meggyőzöd a fáradtságot, hogy dobja el a pihenést a féligben és törött szárnyakkal is menjen tovább és próbáljon újra repülni. menni a végtelenbe vesző szál után és hinni, mindig hinni, hogy van miért, mert a szál végén végre megérintjük és valósággá tesszük az álmot.
aki mindig megalkuszik mert fél eldobni azt a féléletet az egészért, csak őrületnek látja, nem érti miért kell továbbmenni, vagy néha épp ellenkezőleg, újra és újra megkapni ugyanott egy pofont. én tudom. már azt is, hogy amikor legutoljára a legnagyobbat zuhantam, az azért volt, mert nagyon magasra kellett emelkedni ahhoz, hogy ne ragadjak ott hullafáradtan az azt megelőző megalkuvásban, mert ott ragadtam volna, mert majdnem az volt és tul faradt voltam ahhoz, hogy be merjem vallani magamnak azt, hogy igenis tudom, hogy bármennyire is szeretném, a majdnem még nem az, a majdnem tökéletes, az egészen pontosan: nem az. mert vagy egész vagy nem. a majdnem egész az nem létezik, mert azt úgy hívják, hiányos.
én nem akarok egész életemben hiányt érezni, te, akit az álmaimban érezlek és nem tudom ébren ki vagy, te se érezz egész életedben hiányt. mert egymás nélkül ennyit teszünk csak igazából, mindenben érezzük a hiányt is. hosszú ideje megyek az úton, bolyongva egyre tisztábban látom a vonalakat a rengetegben. érzem, hogy egyre közelebb vagyok.
megláttalak. megérintett egy gondolatod. néztelek. láttalak. megérintettél szelíd,szép, szomorkás szemeddel távolról is, átlebeg, hogy ismered milyen, hogy valahogy mindig ott van a valami mintha hiányozna... valahogy csak gondolok rád... vagy veled?
és valahogy azt érzem, mintha te is éreznél valamit, valamit ami ébredezik, mintha mindig is ott lett volna, csak elaludt, mert valamikor, talán áloméletekkel ezelőtt, elszakadt a másik felétől és így nem tud ébren élni, csak parázslik, hátha valahogy odavonzza az elvesztett másik felét.
egy álom parazsát követem mióta az eszemet tudom, voltam azt hiszem annál forrásnál, megjártam oda, vissza és ide az időt, a távolság a térben? tudod, mint üveggolyót... :)
megborzongat, hogy talán végre a majdnem eltűnik minden elől... és ez tőled...
meg akarlak érinteni. érezni akarom az illatod. megsimogatni. tudni akarom megáll e az idő. tudni akarom, hogy egész vagyunk e. a szemedbe kell néznem, hogy elvarázsolsz-e végleg?
most talan alszol és talán álmodsz... talán érted...
köszönöm a legcsodálatosabb körtécskének ezt a ma esti hangulatot. és szép álmot...
23:23 xxx - amúgy meg a sorsban nem hiszek :)
23:23 éjszárny - tényekben nem is kell hinni
23:23 éjszárny - azokat eszrevenni kell és tudomasul venni
23:27 éjszárny - nezd
23:27 éjszárny - van az eletnek egy mintaja
23:27 éjszárny - amit ha csak egy szogbol es tul alacsonyrol nezel
23:27 éjszárny - csak egy pici reszt latsz
23:27 éjszárny - a sajat onzesed es illuzioid hataroljak be
23:28 éjszárny - aztan minel tobb oldalrol nezed minel tobbet latsz belole
23:28 éjszárny - egyre nagyobb
23:28 éjszárny - egyre bonyolultabbnak tunik
23:28 xxx - :)
23:28 éjszárny - talan ijesztoen bonyolultnak is
23:28 éjszárny - aztan ha erőt veszel magadon
23:29 éjszárny - és megérik egy kis bölcsesség is
23:29 éjszárny - akkor képes leszel látni
23:29 éjszárny - egyszerre belülről és kívülről
23:29 éjszárny - és egyben az egesz hatalmas mintat
23:29 éjszárny - és megérted mi miért van pont ott
23:29 éjszárny - ami kozelrol durva vagy nemodaillonek tunt
23:30 éjszárny - olyan ez mint az ember
23:30 éjszárny - minden sejted csak a szomszed sejteket latja
23:30 éjszárny - nincs is tudataban annak h csak egy sejt
23:30 éjszárny - es egy hatalmas rendszer pici resze
23:31 éjszárny - aztan egy lepessel ha tagul a tudata
23:31 éjszárny - már egy-egy szerv
23:31 éjszárny - de még a szív se tudja h ő szív egy testben
23:31 éjszárny - és épp az agynak küld friss vért
23:32 éjszárny - aztan ha meg egy leptekkel többet látsz
23:32 éjszárny - akkor a szervek már ember
23:32 éjszárny - egy élő, érző, gondolkodó lény
23:32 éjszárny - kezded megsejteni mekkora borzongás ez a végtelen felé?
23:32 éjszárny - képzeld el
23:33 éjszárny - hogy az élet, a sors is egy test
23:33 éjszárny - egy ember csak egyetlen sejt benne
23:33 éjszárny - nah talán akit istennek gondolunk, ennek a testnek a tudata
23:34 éjszárny - és összessége
23:34 éjszárny - amiben úgy sejt egyetlen ember
23:34 éjszárny - mint az emberben egy sejtje
amikor eszembe jutsz, mindennek vége
elképzellek. eszembe jut minden szikra,
az érintésedre gondolok. a hangodra. a mosolyodra.
nem tudom mi vagy és mi ez, és hiányzol.
elfogynak a szavak hirtelen
pedig annyi volt, hogy még játszottunk is vele, emlékszel?
mennyit játszottunk még a szavakkal is
vázába vizet, vízbe virágot, piramis peremén pékek, pókok pihennek, pici, pillangó-pelyhek, pedig puszta por a sivatag nélküled
mennyit mosolyogtunk, összebújva ettünk és még evés közben is… valami mindig annyira huzott minket egymáshoz, aztán egymáshoz érve felizottunk a szédülésig és úgy aludtunk el.
emlékszem az utolsó éjszakára. emlékszem mindenre.
aztán megfagysz.
zuhanunk.
megváltozik a valóság. eltűnsz. még magad elől is. mint egy hülye rémálomban, minden felkavarodik és megfordul. öleltél, csókoltál, úgy forrtunk össze, mintha mindig is így lettünk volna. emlékszel arra az izgalomra? mióta eltűntél, csak hidegen, lenézve gyűlölsz. én emlékszem rá milyen voltál ébren. ezért is gyűlölsz. vagdalózol, szúrsz. elmenekülsz. minden alkalommal elvágsz valamit, pedig érzed, hogy onnan van az az erő amiben újra és újra újjá tudtál születni. mégsem akarod hinni. az utolsó szúrás után még visszanézel. nem érted mi ez benned, mi ez a hidegség és miért teszed. nem érted hova tűntél, hiszen emlékszel, és mégsem. vissza visszanézel. nem érzel semmit, de valami mégis nagyon furcsa, nem tudod mi ez, próbálod hinni, hogy nem lényeges és úgysem. oké. most elhitted. most már azt látod, ha visszanézel, hogy minden rendben, te itt sem voltál.
már nem emlékszel mit láttál utoljára. már nem érzel semmit. semmit.
a boldogság, és én, csak hülye álom volt.
már nem emlékszel. már nem érzel semmit.
szeretsz. már ne félj, már régen nincs mitől. minden kérdésedre választ kaptál, bizonyítékot kaptál már mindenre, mindenen át kitart ami összeköt minket. hányszor akarod mondani még, hogy soha többé? pont azért is szeretlek, mert intelligens vagy, te ne vennéd észre és értenéd meg, mi van köztünk, ha még mindig, ha újra...
elmesélem neked mi történt néhány nap alatt, az utolsó soha többéd óta... a második napon első randiról beszéltünk...aztán másnap csak dühös hagyjálbékén voltál...következő nap csend...aztán már beszélgettünk és este is...és jól esett...aztán már egymáshoz is értünk miközben beszélgettünk, már marasztaltál is...aztán este is beszélgettünk és annyira jó volt mindkettőnknek, hogy már a holnap is szóba került...aztán volt ugy azon a holnapon, hogy talán mégsem, de te hívtál, hogy akarsz találkozni.találkoztunk...csodálatos volt, mint a legszebb első randevú olyan furcsa zavarbanlevős izgatottsággal...mintha minden találkozásunkban ott vibrálna valami ebből az izgalomból...picit mintha-távolságot tartva,néha, egyre többször egymáshoz érve, aztán édesen mondtad, hogy szeretnéd látni, hogy nem lenne szenvedés, mert akartad, hogy öleljelek és akartad a lélegzetemet a nyakadon és... milyen jó volt a hídon...a viking temetés...a kishajók...egymáshoz érni, csókolni... aztán picit megint megijedtél a felelősségtől és elindultunk... aztán máris mosolygunk és pitypangot fújunk egymásra...ahogy együtt futunk és olyan szorosan ölelsz hozzám bújva ahogy szaladunk...ahogy megálltunk a falu elott elbucsuzni...milyen édesen kérdezted, hogy nekem kell-e , vagy akkor neked? :) mosolygok ha eszembe jut bármelyik pillanat... és akartad... volt annyi lehetőséged, hányszor kérdeztelek, inkább menjünk csak tovább? hogy kiáltottad, hogy ne, mert akartad, hogy maradjunk. már majdnem összeér a homlokunk és az orrunk, mintha az első csókunk lenne ma, rámnézel, tudod, hogy ez kötelezettség már? tudom, te is tudod, ezért kérdezel. aztán csókuljuk egymást, újra megtörténik... boldogan hívsz este, újra és újra, ragyogsz, élvezed a szerelmet, és beszélsz, beszélünk, aztán újra megijedsz...valamitől, ami megint csak jó...másnap hívsz, már hűvösödsz, már akarattal tartasz tavolságot, te már egyedül vagy, mondod, már letagadnád mennyire akartad tegnap, de aztán rájössz, hogy ezt már nem lehet, és azt mondtad, tényleg akartad...
ez volt ez a pár nap, pont te ne látnád, hogy szeretsz? szerintem ne félj, látod, hogy mindig jó nekünk.
talán pont ezért olvasod, hogy legyen erőd így szeretni. köszönöm.
remélem nem teszed meg újra azt a semmisincsenes-menekülőset...bár rettegek, hogy igen
jo lenne ha nem dontenél el elore mindig, mindent.
es mivel en valtoztam, szeretnem ha te kerdeznel ra miert mondom, és még egy dologra, a túl jóra.
ne felejtsd el légyszíves, csak két icipici mesécske. köszönöm, ha megteszed.
igen, itt van. még egy, utoljára. és te csak azért olvasod, mert nem érdekel.
az, hogy ilyen ember lettem, aki így tud bízni, hinni, szeretni, azt hiszem azért volt, mert amikor a legnagyobb volt a baj, akkor is toretlenul tudtam hinni abban a nehany dologban, amire az életet alapoztam. becsulet, lelkiismeret, oszinteseg, és a hit abban, hogy van olyan szerelem, ami annyira jó és annyira túl jó, hogy a legnehezebb az lesz benne, h az ember ne ijedjen meg tőle, hogy mennyire képes magával ragadni. és hittem, hogy ha megtalálom akivel ezt érzem, akkor akármit is tesz, ki kell tartanom mellette.
ma minderrol ujra kiderült, h nem hihetek ebben, hogy azért gyulolsz meg, mert pontosan azt teszem amiért szeretsz.
nehez jol csinalni, tudom. latod, en is elcsesztem, en is hibazom.
azert azt hiszem egyszer megerdemeltem volnam, hogy rambízd magad picit, h ne basszuk el sokadszor si ugyanugy ahogy mindig, hogy a szemembe nezz, es azt mond nekem, jol van, most nem tudom mi van, de mielott vegleg vege, probaljuk meg egyszer ugy, ahogy te szeretted volna, megerdemled.
nem eltem volna vissza a bizalmaddal, sohasem tettem, mindig azt bizonyitottam, hogy igazan szeretlek.
en tenyleg anynira rossz voltam, hogy sohasem erdemeltem meg par napnyi igazi bizalmat?
mindig akkora hulyesegeket mondtam, hogy nem lehetett volna par napig ram hallgatni?
tudom, h hibazok es neha kiakadok, de tenyleg annyit sem értem, hogy csak egy picit velem is, igazán?
tényleg nem tudom mi jön ezutan. most előszor semmit sem tudok. egeszen pontosan azt veszitettem el, amitol ilyen ember voltam. tudom, hogy sok hibam volt, hogy nem voltam tokeletes, de azt hittem jo uton megyek. sajnalom, hogy tevedtem. belatom, hogy szarra sem vagyok jo, ha masfel ev alatt sem voltam kepes kierdemelni par napnyi igazi bizalmat.
nem tudom, hogyan mutassam meg, mennyire sajnalom es banom, h azon az esten nem voltam erosebb, hiszen tudtam, az elso pici hibam utan mar vege lesz mindennek.
bocsanatot kerek a hibaimert, es a te hibaidert is, mert nekem kellett volna erosebbnek lennem.
barcsak kepes lettem volna valahogy elerni, hogy egy kicsit bizz bennem, de nem tudtam.
szornyu vagyok. es tudom, soha nem fogok tudni elbujni ez elol az erzes elol.
elfaradtam,osszetortem es mar a lelkiismeretem sem tiszta. es nincs kapaszkodo, hitem sincs mar.
sajnalom.
en mar nem tudok irni sem azt hiszem, minden osszeburult. de van valaki aki latja mi baj, latja mit kell tenni es tudja mennyit ér. legyenek itt az ő szavai, hiszen soha, senkire nem voltam olyan buszke, mint ra.
"
Szeretném visszacsinálni, ha lehetne, de nem lehet. Tudom, nem hiszed el, de tényleg nagyon bánom. Legszívesebben elsüllyednék. Annyira nagyon hiányzik az ölelésed, a hangod, a mosolyod, a csókod. Szeretlek! Nagyon! Teljesen beleőrülök, hogy ezt tettem.
Nagyon félek változtatni teljesen. Ezer kérdés van bennem, ezer félelem, és tudom, veled elmúlna, mégis nehéz nekiállni. Nagyon sokan ellenem lesznek, sokan fognak bántani, mi lesz velem? Nem lehetsz velem a nap 24 órájában, mi lesz velem, ha bántanak? És amíg ezen gondolkodom, elmegy mellettünk minden. Nagyon félek. Nem vagyok rossz ember, csak gyáva. Nagyon gyáva. Nálam félősebb embert még nem ismertem. Benned bízom, csak a saját képességeimben és tűrőképességemben nem. És ezt nevezheted kifogásnak, magyarázkodásnak…ez félelem, a saját korlátaim, hogy elveszítek mindent. Pedig semmit nem szeretnék jobban, mint veled elaludni és veled felébredni. Nagyon remélem, hogy még nem késő! Szeretlek! Olvastam az oldaladon nemrég valamit, mielőtt bejöttél teázni, ezen sírtam és azóta ha tehetem mindig elolvasom. És csak ma jöttem rá, hogy ez nagyon rám vonatkozik…
„…tudom, hogy még nem érted
hogy én megõrültem érted
tudom, hogy még nem láttad úgy
hogy nélküled nekem nincsen út
szeretném ha belém látnál
ha tudnád amivé váltál
ha értenéd, amit én tudok
hogy a lélegzeteddel mozdulok
tudom, te is szenvedtél értem
ne hidd, hogy soha, soha soha nem érzem
ne hidd, hogy amikor bántalak
nem kétszer bántom magamat
de néha olyan lesz egy pillanat
hogy semmi más már nem marad
csak az kell akkor, hogy szeressél
és semmi kevesebb nem elég…”
en ezt olvasom ujra es ujra. amig annyira bele nem orulok, hogy mar olvasni sem tudok. bárcsak te olvasnad fel nekem, minden ujra elne azt hiszem. mert ez törtent megint. es megint csak az a pici hianyzik. igy zuhanunk le?
bocsanat, hogy voltam, es igazán ismerlek, es nem tudom elhinni, hogy mindez nem igaz.
és bocsánat, hogy szeretlek, hiszen ezért bantasz es haragszol.
vagy azert, mert te is szeretsz. kezdted jol csinalni, tudod?
idekukkantottál... :) van min mosolyogni akkor :) azt hiszem nem volt rossz "beszélgetni"...
mosolygok és arra gondolok, hogy most csak simogatnálak...simogatnálak... és csak mosolyognék...
és belefeledkeznék megint abba ahogyan és amit mesélsz... azt sem tudom hogyan becézzelek, legszívesebben mindent mondanék ami csak eszembe jut és kedves és édes és aranyos... mosolyogj nyugodtan
leírom, mert azt hiszem megint nem lesz a beszélgetésből semmi sem. persze így az a baj, hogy megint írok, de hát valami baj mindig kell, hogy legyen velem, nem?
enyhítem picit. ideteszem oldalra, így csak akkor látod, ha te jössz…
ha hazudsz, akkor az a baj velem, hogy szeretnék őszinte kapcsolatot, és kiakaszt a hazugság.
sőt, az a baj, hogy használom a hazugság szót, igaz, hogy csak akkor ha hazudsz, és amikor megkérlek, hogy ne hazudj, de velem van a baj, mert kimondom ezt a szót. nem így van mindig? soha nem számított az, hogy esetleg az lehet a baj, hogy nem kellene hazudni, mindig az volt a baj, hogy kimondom…
és ez az egész írás, ez egy nagyon nagy baj, mert kimondom, nem csak ezt, azt is ami jó volt, az meg még nagyobb baj, természetesen velem, hogy emlékszem. hogy nem tagadom, titkolom, felejtem. hogy fontos nekem, hogy nem szarom le ezt az egész kapcsolatot egyik pillanatról a másikra.
mindenkinek megvannak a saját korlátai... te most éppen azt hiszed beleütköztél, megijedsz, és menekülsz, távol a korlátoktól, de befelé... igen, vannak korlátok. de emlékezz, mi tudunk repülni!
uristen!!! soha, soha nem veszekedtunk mason, mint azon, hogyha hazudtal. es te kepes vagy azert szettorni mindent, mert ebbol neked nem az jön le, hogy nem kellene hazudni es nem lenne veszekedes, hanem azt, hogy nem vagyunk egymashoz valok, mert nekem nem tetszik ha valaki a szemembe hazudik. uristen!
ahelyett, hogy azt mondanad, szeretlek, sajnalom h hazudtam, a hazugsag tenyleg nem valo egy kapcsolatba.
es amit meg ma hozzam vagtal, ahogy viselkedtel.
kész. es nem szegyenlem magam. nemhiszem hogy eddigis sok ember birta volna ilyen oszinte szerelemmel.
ezt amit most kaptam. ezt nem. bocsanat. nem hiszem hogy valaki birna. en sem. nem kellett volna. szoltam, kertem, probaltam ezerszer finoman. semmi sem. mindegy. bocsanat. ki lehet nyirni a farkast is, csak minek... ennyi.
magad sem érted mi húz vissza újra és újra ide, ugye?
mit remélsz? talán, hogy találsz valamit, ami segít hinni és megnyílni újra, hogy megint olyan boldog lehess, és ne legyen ilyen nehéz?
mindened megvan ahhoz, hogy bízz. lassan másfél éve minden nap bizonyítok neked. mire van még szükséged?
bárcsak mondanád... mert tudod, megteheted.
nem félve, sírva, szégyenkezve kell visszajönni újra és újra... hanem elmenni nem kell. azt hiszed tévedek?
akkor miért olvasod...? mert szeretsz, ahogy én is...
miért akkor akarsz majd szólni, amikor már nem találsz?
elfogytak a szavak... bár ha újra olvasnád mindazt, amit az elmúlt két hétben, azt hiszem új szavakat, új mondatokat találnál a régebben olvasottakban is... szóval már csak ott...
bárcsak pont most lenne erőd szeretni.
ne haragudj, én nem bírom tovább. hányadszor kell végignéznem, ahogy elmenekülsz és összetörsz mindent? féltelek, szeretlek. és megint végig kell csinálnom... látni ahogy meghal az a boldog, csodálatos lány...
bárcsak lenne erőd szeretni... istenem, bárcsak...
egyetlen szó kellene...
igen. lehet. igaz. ébredj. ne félj...
és mégis...úgy tunik a hetveget pakolassal toltom...
nem is lehet már mit mondani...
és megint csak szabó lőrinc marad...
"– de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsőt, a többé-sose-szünőt,
a csillaggyújtó-indító erőt,
felmentőnket minden bíró előtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem:
a lét teremtő idegeiben.
Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!
Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tiéd. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés.
S köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni. Szerelmedet.
Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.
Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.
Kétszer-egy sors az isten előtt,
szövetség nem lehet se más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom,
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne új vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál.
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!
Szabó Lőrinc
Melletted
Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony -
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Felejteni?
Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?
hívó szemed
úgy menekűlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni."
nem is tudom, minek nevezzem ezt, mesének, történetnek, gondolatok kusza halmazának? végülis lényegtelen, akinek szól, vagy el sem olvassa, vagy csak megsértődik, nekem meg muszáj valahogy…
legyen mégiscsak mese, rendhagyó mese… látszólag emberekről, igazából egy világ sorsa forog benne, Boldog Szerelemnek hívják, és te, aki nem szólsz hozzám, de elolvasod, mert tudod, hogy neked szól, mint mindenem, Te vagy az aki tudja milyen lehet ez a világ…
furcsa ez, mármint az érzés, hogy azt sem tudom, van-e értelme mondani, írni bármit is valakinek, aki egy óra múlva már a saját ígéreteire, szavaira sem akar emlékezni. és mégis, próbálom újra és újra, mert érzem, hogy valahol mélyen hallod, ott szenvedsz, mert tudod, hogy nem szabad így és tudod az igazi utat, amin végig kell menni… ezért kerülünk mi mindig újra egymás mellé… emlékszel? legalább hússzor mondtad a szemembe, hogy soha többé, aztán huszonegyedszer is csak öleltük egymást szerelmes szédülésben… ez ellen küzdesz úgy, hogy engem taposol? miért? minek? emlékszel milyen őszintén mondtad, csak magadnak, hogy basszameg, tényleg boldog vagyok veled? mi a baj ezzel?
mármint azon kívül, hogy félsz a szeretettől és attól, hogy el merd hinni, hogy igaz? hiszen te tudod a legjobban… elképzelhetetlenül próbára tetted ezt a szerelmet, és bizonyított… tudod kitől tudom? tőled édes… Ne félj! Erős leszek és szeretlek nagyon. Minden nap bizonyítod, hogy érdemes. Most én jövök. – ismerősek a szavak? nekem erőt adtak, hogy tartsak még ki melletted. nem egészen fél óra múlva megint hazudtál nekem. és az ezt megelőzőig sem telt még el egy teljes nap. pedig milyen máshogy kezdted, emlékszel? emlékezz rá most velem kérlek…
találkoztunk, láttam a szemedben megint a szerelmet, és éreztem, hogy túlságosan szégyenled magad és félsz ahhoz, hogy el merj kezdeni beszélgetni… maradtam, hogy legyen időd összeszedni a gondolataid, az erőd… aztán mikor csordultig töltöttél teával, megint véget ért egy rész a sorozatból, és nem tudtad, milyen alibivel marasztalj még… csak mosolyogtam, hogy mondd nyugodtan, ha beszélni szeretnél… aztán sírtál mennyire egyedül maradsz mindig, orvosnál, otthon, álmodban… sírtál, hogy hiába mondod mindenkinekminden nap, hogy milyen boldog és idilli az életed, csak szenvedsz, egyedül vagy, annyira, hogy már egy kettesben kiránduláshoz is kell harmadikat hívni, hogy kibírható legyen… meséltél veszekedést, csapkodást, vagdalkozást, mindent, csak egy kibaszott percnyi igazi, felszabadult boldogságot nem.
aztán emlékszel?
csak öleltél, boldog és hálás voltál az istennek, hogy újra adott egy esélyt a boldogságunknak…
emlékezz milyen érzés. milyen természetes, milyen igazi…milyen magától értetődő és felszabadult.
édes, emlékszel, ugye?
tudod mivel tisztultál meg előttem végleg, hogy újra teljes szívvel tudjak bízni benned?
nem a bocsánatkérésekkel és a többivel, dehogy, azzal, hogy beláttad, hogy van probléma, és őszintén akartál változni. nem engem bántottál azért amit egy más ember szemétsége tört össze a lelkedben, hanem örültél és becsülted azt, hogy én így szeretlek, és ott vagyok melletted, hogy legyen erőd változni.
emlékszel ahogyan ott, éjszaka egymásra néztünk, és kértelek, hogy figyelj?
azt mondtam neked, szeretlek, szerelmes vagyok veled, elvarázsolsz teljesen, én pedig boldoggá teszlek, csak annyit kérek, mondd meg, komolyan akarod? komolyan végigcsinálod? mert ha szeretsz, és komolyan gondolod, én életem végéig boldoggá teszlek és melletted leszek, de ha nem őszintén és tisztán, akkor soha nem akarlak többé látni… emlékszel? emlékszel, ahogy megígérted? ahogy azt kérted bízzak benned és szeresselek, már nincs több hazugság, engem akarsz, szerelemmel és soha többé nem menekülsz… ha félsz, ha történik valami elmondod, mindig őszintén, kérdés, kérés nélkül… és te mindent megteszel, amiről már tudod, hogy kell, halogatás és kifogások nélkül…
úgy érzed, ezt tetted?
nem bántani akarlak, nem ezért mondom, de hogyan ébresszelek rá, hogy nézd meg, amit csinálsz, az jó-e? hogyan ébresszelek rá, hogy újra ugyanazt teszed? és hogy ennek újra ugyanaz lesz a vége, sírsz a boldogtalanságtól egyedül, és csak azért mondod mindenkinek, hogy boldog és idilli az életed, hogy legalabb addig el tudd hinni egy kicsit, amíg másoknak mondod… hát mióta próbálsz már kiszakadni abból a boldogtalanságból, ahol ennyire elsorvadt a lelked? akkor miért a szarba akarsz visszamászni? nem emlékszel miért sírtál?
mennyi idő kellett hozzá, hogy minden ígéreted mellett és ellenére előszőr sumákolni kezdj, hogy először hazudj újra? pedig emlékeztél mit mondtam, hogy az első hazugságig, az első nem tiszta és őszinte dologig tart, de megtetted. tudtad, mennyire fog fájni nekem, de megtetted. megkérdeztem tőled, tudod mit csinálsz? azt mondtad tudod, tisztában vagy vele… megkérdeztem, csak szórakozol, semmit se vegyek komolyan? sírtál, hogy hogy feltételezhetem, és én elmondtam neked, nem ezt gondolom, hanem azt, hogy te jó vagy, nagyon vágysz a szeretetre és képes is vagy rá, csak megsérültél abban a hosszú, rossz kapcsolatban, ahol a szeretetedet kihasználták, de semmi baj, együtt túl leszünk ezen is, segítek neked leküzdeni, és végre tisztán lehetünk boldogok… sírtál annyira jól esett, olyan boldog voltál, hogy nincs vége, új esélyt kaptál-kaptunk…
aztán újra és újra…ne úgy viselkedj velem, ahogy veled viselkedtek, mert én tényleg szeretlek.
minden ígéretedet megszegted, ha megkérdeztem teszel-e, komolyan akarod-e még csak belém rúgtál bizonyítás helyett. aztán minden alkalommal utána rájöttél, mindig rájöttél, hogy nem, nem így kell, bocsánatot kértél, megígérted, hogy többet ilyen nem, én meg szerettelek tovább, ugyanúgy bízva… aztán megint kaptam egy pofont.
istenem, bárcsak észrevennéd, miért mondom, bárcsak megéreznéd, milyen szeretet próbál még téged felébreszteni mielőtt végleg boldogtalan, fekete kómába zuhansz újra, ezúttal menthetetlenül…
nem bántani akarlak, én mindezek után is hiszem, hogy jó vagy belül, csak arra lenne szükséged, hogy végre lerázd magadról ezt a sötét terhet amit cipelsz, és végre olyan legyél, amilyen nyitott és boldog akkor vagy, ha együtt lebegünk… végre kezdj élni, és ne öld meg a lelked végleg ott, ahol már eddig is ennyi sorvasztó mocskot kentek rá, hogy már te magad sem mered elhinni, hogy képes vagy szeretni.
képes vagy! ébredj fel és tedd azt, amit igazán akartál…
annyi mindent kellene még elmesélnem, hogy emlékezz, de így hogyan? megpróbáltam utánad nyúlni még, amikor most két napja újra belém rúgtál és eldobtál…
hívtalak, üzentem, egyetlen hangnyi, betűnyi jelzést nem kaptam, hát ennyire érdekel most megint.
tudod milyen nehéz így elmondani mindezt neked? annak aki este még velem akart nyaralni, élni, aludni, ölelni ébredni…neked, aki este még teljesen szeretett, majd másnap szó eltűnt, hazudott, majd szakított velem és még csak arra sem méltatott, hogy ezt személyesen mondja el, csak jött egy sms.
egy szó nélkül itt hagytál megint. én meg még mindig próbállak elérni, hogy ne feküdj újra a sárba, mert többet érdemelsz, mert jobb vagy.
de te fel sem veszed, abszolút nem érdekel.
minden hangra kinézek a kapura, annyira szeretlek és úgy bízom benned, hogy még mindig őszintén, szerelemmel várlak. és mindig egyre jobban fáj látni, hogy nem. állandóan nézem a telefont, de egy se hang, se egy üzenet. ismersz, tudod, hogy semmi sem fáj nekem jobban.
én pedig gondolkodom, írok neked, és fájok annyira, hogy létezni sem akarok, de csak gondolkozom, rajtad, érted, hogy mivel mentselek, mert én tudom egyedül, az a tündér, az a lány, kedden, szerdán, csütörtökön, és mindig ha el merte engedni picit magát, aki igazán boldog és szerelmes, és csodálatos, az te vagy. hát hagyjam, hogy megöld végleg?
tudod mit veszítesz egészen pontosan? mi az, amit széttörsz és megtaposol ahogyan menekülsz?
szerelmet. azt a szerelmet, amiben végre ki tudtál és ki mertél nyílni. azt a szerelmet,a miben végre érezhetted magad egyetlen nőnek és mégis játszhattál. azt a szerelmet ami annyira természetes volt, hogy mertél álmodni boldogságot, gyermeket és végre hittél magadban is, azt a szerelmet amiben ösztönösen és önfeledten , egyszerűen csak boldog vagy és lebegsz. azt a szerelmet ahol csodálatosnak látlak, ahol elbűvölsz újra és újra, én pedig szeretlek minden nappal jobban. azt a szerelmet, ahol a párod a barátod is, akivel megbeszélhetsz mindent. akinek azért mesélsz, mert érzed mennyire szereti… mert érdekled. te.
és a leginkább, és a legfájóbb, nekem, aki téged szeretlek: magadat. magadat veszíted el. te az vagy aki szeret szerelmesnek lenni, aki kivirágzik, ragyog amikor átölelem, aki mosolyog, szikrázik a humorával és újra és újra belefeledkezem, mert elbűvölsz, hol a szépségeddel, azzal ahogyan rámnézel és az intelligenciáddal. emlékszel? azt írtad, te vagy ez a lány. igazán te vagy. el akarod veszíteni újra, most már végleg magadat?
hányszor képzelted el a gyermekünket? és el tudtad hinni. és vágytál rá. a kis huncutszeműre... aki olyan szép és olyan okos, mint te, és olyan hülye humora van, mint nekem, és mindig megmosolyogtat téged. médea...?
ahogy éjjel, egymást átölelve álmodozunk és beszélgetünk, mennyire boldog lesz nekünk az élet...
ezt mind.ezt dobod el. ezt töröd szét. nem azért mert nem kell, hanem mert azt hiszed így is mindig itt lesz neked. félek, hogy tévedsz. gondold végig ezt, őszintén, kérlek.
még hányszor kell ezt végignéznem, ahogy a szerelmem, ahelyett hogy egy tiszta lépést tenne végre, újra bemocskolja és elsorvasztja magát.
nem. nem akarom.
édes! ébredj fel.
muszáj. nagyon nagy baj lesz. lassan engem is teljesen elveszítesz.
merd elhinni, hogy igaz amitől boldog voltál és megérdemled. és érdemes.
és szeress.
… én tényleg boldog vagyok veled – mondod, magad is meglepődve talán a felismerésen. elmosolyodom, picit nyugodtabb leszek, hátha már értedm, aztán kicsit szomorú is, mert tudom, messze van az még… átölellek, simogatlak, jó volt azért hallani…
elmész. semmi baj, melenget az a néhány szó, reménykedem, mosolygok. várlak vissza, hogy még egy lépést tehessünk majd együtt…
este még írsz…szeretsz, és sorolod miért… jól esik, talán tényleg észreveszed, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy, és éppen ezért szeretlek? így alszom el…
felébredek. jó kedvem van, csak annyi árnyékolja, hogy akárki kérdezi, hogy ráérek-e délután, este, nem tudok válaszolni, mert nem tudom akarsz-e velem lenni… megkérdezni nem lehet, üresen cseng a telefon, válasz nélkül, még baj is talán, hogy megpróbáltam… de kitérek minden elől, mert ha jössz mégis, ha eszedbe jutnék, nem akarom, hogy ne találj…
jön-megy néha egy-egy üzenet, hiányzik a hangod… és egyre jobban az, hogy eszedbe jusson, én is itt vagyok…
néha olyasmit mondasz, nap mint nap bizonyítom neked, hogy érdemes szeretned, és most tudod, már rajtad a sor és bizonyítani is fogod… erőt merítek belőle, hátha már tényleg…
segítenék, ha éppen nehéz, itt vagyok, tartalak, nem eshetsz le…és ha az ember nagyon lent van éppen, onnan már nem is eshet, nincs miért félni felállni…
elmesélném, hogy hogyan lehet egyszerűbb, jobb, nyugodtabb… de megijedsz, hiába tudod, hogy tőlem nem kell félned…
szólnék, hogy ne veszítsük el egymást, dacos leszel, nem érted miért is mondom igazán, azt hiszed bántani akarlak? pedig tudod, mennyire nem…
ölelsz, csókolsz, éppen boldog vagy velem, aztán elmész, nehogy tényleg merj akarni engem… mégis akarsz. félsz, nem tőlem, de én vagyok melletted, hát engem bántasz, érzed, hogy szeretlek, elviselem, és ha megint akarsz, hát ölellek majd akkor is.
néha nekem is jól esne, ha lennél… szeretlek.hiányzol. de megharagszol, ha elmondom, mert úgy érzed valamit tenni kellene, és akkor inkább nem érdekel… hirtelen egyszerűbbnek tűnik inkább nem akarni eléggé, és később bánni, mint most tenni, aztán már csak boldognak lenni…
biztosan az én hibám, túl természetes, hogy szeretlek, így észre sem veszed, mi is vagyok én az életedben… elmondhatnám, csak hogy ne veszíts el, ha a szívedben már annyira kellek, hogy mindaz ami én vagyok, már annyira kell neked, hogy fel sem tűnik, csak természetes, de ha mondanám, beszélgetés lenne…
pedig azt hiszem, én már régóta az vagyok neked… az az igazi társ, vagy kedvesed… szeretlek teljesen, önmagadért, szeretlek, mint az egyetlen, az igazi Nőt az életemben, és szeretlek, mert lehetünk gyerekek és játszhatunk, mert jó étvágyat szívem, ha eszünk. simogatlak, ölellek, itt vagyok veled. én vígasztallak, ha fáj, vagy bánt valami. elkísérlek, hogy ne félj egyedül. álomba simogatlak mikor túl nehéz lenne a magány. újra és újra megnevettetlek, ha már kilátástalannak éreznéd és szomorkodnál, csókollak, míg újra erős nem leszel mikor elfáradsz, és csak szeretlek és bátorítalak, ha épp nem tudnál hinni. velem beszéled meg mit mondj barátnőnek, és jó, hogy melletted állok, ha baj van otthon éppen, veled mosolygok ha jó kedved, és megmosolyogtatlak, ha éppen nem. szeretem a hisztidet is, mert aranyos, mint te, és épp olyan édes, ha csak a kert végébe is megyünk, már boldogabb, és több öröm van benne, mint egyedül a tengerparton, dícsérlek, ha kell és ha hülye voltam, nem borul össze a világom, inkább bocsánatot kérek, és nem azért vagy Egyetlen nekem, mert nem lehetne több, hanem mert egy nőt akarok boldoggá tenni, és nem többet hülyíteni. talán pont ezért tudunk mi szerelmesen lebegni, persze felesleges volt ezt is elmondanom, mert talán nem érted, hogy csak azért mondtam, mert érzed te ezt, csak félsz végiggondolni, mert akkor akarnál engem igazán… pedig jó lenne. tudod, ha szeretnél, úgy igazán, együtt… én akkor is udvarolnék tovább… neked. hogy minden nap érezd, csodálatos vagy, szeretlek.
persze ezt sem mondhatom el.
remélem egyszer majd érdekel.
én még álmodom. és álmomban is itt vagyok.
mostlattam, az elobb, hogy ma van a kolteszet vilagnapja, persze semmi kozom kolteszethet, de nekem valahogy ez és a művészet abban teljesedik ki, ahogyan te rám tudsz nézni, ahogy a huncutszép szemeiddel rám nézel, egyszerre bűvölsz el és töltesz meg erővel és hittel, és én pedig próbálom valahogyan elmondani, de sohasem sikerül, mert túl szép és csodálatos, hogy találjak rá szavakat.
ez is csak egy zagyva gondolat lett, pedig csak annyi, hogy szeretlek.
néhány részlet a készülő könyvből, csak úgy, minden ősszefüggés nélkül idedobálva... és nem tudom miért
néha a boldogság olyan közelinek tűnik, hogy a hosszú sötét csend után már ez a közelség is szinte szárnyakat ad. már szinte valóság ami még csak a vágyak szintjén létezik. és ezekben az órákban, pillanatokban egészen a csalódás keserűjéig belül még minden sikerül. és nem az összeférhetetlenség ami gátat vet a kiteljesedésnek többnyire, hanem csak az akaratok és hitek közötti csúszás az időben. az egyiknek menne, míg a másik, mire felismeri saját vágyait, addigra már az első belefárad a túl erős reményben való várakozásba. hirtelen hangulatváltozás, a boldogság közelsége olyan magasra emel, hogy szinte törvényszerű a zuhanás egy idő után, és aztán hiába érkezik már a késő,már késő, csak valami rom marad az első vágy után, amire már nem lehet építeni.
néha már én is itt vagyok, olyan egyszerű pillanatokra elveszíteni minden hitet és mindig nehezebb újra hinni már, és ez a túlcsigázott várakozás ... csak lassú halála valaminek, ami pedig talán mindennél többet ér...
...
és amikor hozzámértél az egyszerűen és tisztán tesrmészetes volt nekem,mint még soha érintés mióta gondolkozom. mint ha az érzékelésen túlra nyúltál volna mélyen belém,mintha álmom volnál.
néha itt van bennem valami kétely,mert most egyedül vagyok és te nem szóltál hogy ne legyen,és ott motoz bennem minden tanító csapása a sorsnak,és persze amíg te nem vagy hogy elkergesd belőlem az árnyakat,addig belém üthet újra a félelem hogy ne higgyek annak amit érzek,mert talán csak újra tanulom hogy nem vagyok tévedhetetlen.
nem akarom magam újra megadni a keresésnek,én hiszem és érzem hogy ezeken a sötét gondolatokon túl a fény nekem,ahogy hajad szálai között pihent a kezem azonon az első éjjelen.
...
valamit megváltoztat azt hiszem bennem.amit melletted megtaláltam az valami olyan amit egész életemben kerestem, te nekem valami áradó nyugalom vagy,mint az egyetlen tündér az álmaimból,és az hogy csak én érzem így és neked nem hiányzik hogy beszéljünk és legyünkl egymásnak, ez valamihideg csenddé olvad bennem. szeretnélek látni ahogy egy álom sugárkoszorújában lángra lobbantod az életem,és érzem,tudom hogy mindez hajszálnyira a valóságtól egy lehetséges holnap izzó hajnalán pihen...
...
annyi elfojtott és kimondani sem mert vágyat, saját igazságot, gondolatot és érzést fojtunk magunkba, majd cipelünk és halmozunk az elbaszott kis életünkben, hogy ez a rohadt teher annyira fáradttá és aljassá tesz minket, hogy már nem merjük elengedni a szart, hogy belekapaszkodjunk valami igazán tisztába és jóba, amire pedig úgy vágytunk, mint a hóesés illatára, átölelve azt, akiben végre kicsit magunkat is újra megtaláljuk. lebeghetnénk, azt hiszem lebeghetnénk ebben az életben, ha nem húzna ennyi teljesen felesleges súly, de kevés ezt egyedül tudni, hidd el, egyedül kevés
...
talán az a sok kapcsolat, amiben annyit kellett küzdenem, az azért volt, hogy miközben felébresztek másokat, megértsem mi miért történik, és hogyan működne jól, hogy aztán ne csak boldogok legyünk veled, hanem másoknak is megmutassuk, lehet ez jó…
egyszer szerelmes lettem. éreztem, tudtam, hogy ő is szerelmes belém, de újra és újra olyan dolgokat tett, amit nem teszünk egy emberrel, aki szeret. újra és újra megbocsátottam, és szerettem, de eldobott, amikor már képtelen volt szembenézni saját magával és a tetteivel, elmenekülni könnyebb volt.
nem kellett más. hittem abban, hogy ez igazi szerelem, várnom kell, és ha kezd felébredni és segítségre lesz szüksége, akkor itt legyek, segítsem és szeressem.
és visszatért. engedtem. segítettem neki, hogy végre őszinte lehessen. és ő őszinte volt. megbocsátottam mindent, mindent ami volt, egy hosszú, kemény útnak tekintettem, amin végre elértünk egymáshoz. nem volt bennem semmi rossz érzés, csak boldog szerelem és határtalan bizalom. és büszke voltam rá, hogy változott. boldog voltam, lebegtem ebben a csodálatos szerelemben, mindig róla álmodtam, és tudtam, hogy életem végéig mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem.
aztán hazudott, pedig tudta, hogy ez az egyetlen, amivel örökre ellök magától.
megbocsátottam, annyira szerettem, át akartam segíteni ezen, hittem abban, hogy változott, nem teszi mégegyszer ugyanazt.
megint hazudott. aztán megint. megint... nem is tudom hányszor.
aztan földhöz vágott mindent és itt hagyott.
megbocsátottam ezt is, annyit kértem, bizonyítson már végre, hogy bízhassak benne újra.
csak belem rúgott megint. mellébeszélés, hazugság, kifogások.
újra és újra. nem volt hajlandó bizonyítani, én aláztam meg magam, hogy számára mentséget találjak.
nem sikerült. mégis amikor azt sírta, egyedül nem megy, szüksége van rám, az ölelésemre, a simogatásomra, én csak mentem. megsimogattam.
aztan azt tettem, amitől a legjobban undorodom, csak hogy neki lehetőséget adjak, hogy megmutathassa, hogy őszinte.
belém rúgott.
én pedig próbálok valahogy élni, mikor már minden fáj, mert amikor végre felébred, nekem ott kell lennem, hiszen a szerelmem teszi boldoggá.
szép az élet,
de én csak szomorú vagyok.
néha az ember kénytelen számot vetni az életével. én karácsony környékén mindig így vagyok. ez az az ünnep, amit igazán szerettem volna egyszer. csak úgy boldogan, békés-boldogan. valahogy mindig ez üt mégis a legnagyobb, mert ez sohasem sikerül. menjünk vissza kicsit az időben, csak pár napot mondjuk. képzelj el egy srácot, mondjuk olyat, aki kicsit legalább hasonlít rám, csak kábé ezer évvel fiatalabb, mondjuk nyitott szívű, aki tudja mit érez.hát, épp ilyen voltam. éppen azt hittem, hogy életem legszebb, legboldogabb karácsonya jön. épp egy ünnep volt, nem karácsony, de a szeretet ünnepe számomra, december 12. a tündér rámnézett, igazán engem látott, és azt mondta, rájött, hogy nem akar elveszíteni, hogy engem akar, hogy biztos bennem, és engem akar, és új életet velem és új életet adni velem, kicsi, tiszta, huncutszemű életet. nem is tudom leírni, biztosan mindenki ezer szót tud, én is, de nincs ilyen, ami ide illene. igazán szerelmesnek lenni, a biztosan igaziba…minden perc valahogy szédülés, elveszni egymásban, eggyé válni, együtt lélegezni és szédülni, mint egy álomban… nem lehet leírni, olyan ritka csoda ez, hogy szavunk sincs rá, hiszen úgysem értenék… ez, azt hiszem ez volt igazán igazi az életemben. hozzád érni, téged ölelni, érezni, hogy ugyanezt érzed… a hangod, ahogy kiabálsz,sóhajtasz,zihálsz félig öntudatlanul amikor elveszünk egymásban amikor igazán eggyé válunk. aztán gödröcskéiden nyugszik meg a kezem, simogatlak, valahogy lebegünk egymástól ott az ágyban
eltűnsz. megijedsz. igazából attól, hogy mennyire szeretsz, azt hiszem. néha engem is megborzongat.
szólnék hozzád, ne vesz el, hiszen mindent megtaláltunk – már nem engeded. elzavarsz,bezárkózol, pedig csak szeretsz és félsz. egyre messzebb löksz. bántasz, hogy tűnjek el, mert annyira akarod, hogy veled legyek.
most én félek igazán, mert talán túl messzire rúgtál. pedig az volt az igazi karácsony amit mi álmodtunk.kiscipő.istenem.
ennyi voltam én.
az ember egyszer felnő, és végignéz az életén. ha most teszem, talan ket dolgot latok. teged ahogy akkor ramnezel, es azt mondod, rajottel, hogy nem elet nélkülem, és biztos vagy bennem, es soha tobbé nem engedsz el, aztán ahogy itthagytál mégis.
megtörténik a csoda. egybeforrunk a lüktetésben, egyként lélegzünk és egy ritmusba szédülünk.gyereket akarok tőled zihálod kiáltod szeretlek. boldog vagyok. hiszem hazaértem veled.
egymáshoz érünk. megkívánsz. és én is téged. és eggyé válunk újra és újra, valami szent szerelemben, ami szédülve bizserget-borzongat, egyre csak repít.
felragyog köztünk a híd. egymáshoz érünk, ellenállhatatlan vonzás tart minket egymásnak. simogatásban oldjuk a teret, és az idő beleveszik ahogy csókoljuk egymást. mintha álmodnánk, emlékszünk is, meg nem is, olyan tisztán és mélyen feledkezünk egymásba, hogy minden hangunk tenger ami csak egyre mélyebben egymásba ringat. álmodom, és végre igazán élek, benned izzok és te bennem, és megszületik a boldogság. mosolyogsz.
aztán nekem esel, bántasz, mert ahelyett, hogy bíznál, inkább félsz. rám haragszol, hogy mégis félredobsz, megtaposol, ha kérdem miért.
itt kellene lenned, boldogan, már tudod miért.
-apró kis állatok vagyunk egy végtelen labirintus folyosóiban. egymásba marunk akaratlanul is,mert annyira közel akarunk lenni,hogy néha hiűnytik már a tér. szabadság illúziója a rohanásban,az útvesztő szinte végtelenné válik ahogyan egymásba nyílnak a folyosók. apró kis állatok,ahogyan vágyunk egy másik test melegére. enni adunk egymásnak egy öleléssel. és talán csillapítja a lázat illatod.
szabadnak hiszed magad,egy apró állatnak egy egész világ még a börtön is. és amikor zsákutcába kerülsz ás falnakkoppant fejjel a sarokba zuhansz és összegömbölyödsz,már egyedül vagy és zuhansz,mert szembe kell nézned önmagaddal,egy apró állattal.menekülnél egy ölelésbe,mert érezni akarod hogy nem vagy egyedül és olyan őrült öleléssel menekülsz magad elől,hogy öntudatlan is megsebzed,ahogyan elvakít a vágy
(nézel ébredő mosoly a szemed,és minden könycsepp utazni kezd ahogy nyílik mosolyod.ilyenkor mindig máshogy szeretlek kicsit,mert az ilyen pillanatokban az vagy akit kerestem. álarcod kicsit lemossa a harmatos bánat,és látom ki vagy ahogy rések nyílnak a görcsös önvédelem falai mögött,mert neked is várad van belőle hogy senki se bántson)
-az első kíváncsi utainkat jártuk a labirintusban amikor egymásba botlottunk egy esti folyosón.szavak nélkül mentünk és valahogy lassan egymáshoz értünk.jó volt ez a közelség pedig még el sem kezdtünk félni hogy talán kiút sincs az útvesztőből. aztán az egyik fal előtt te másfelé fordultál,talán észre sem vettem,mikor volt mikor elindultál. aztán valahol,valahol belém mart a hiány. ültem és kerestelek a többi apró állat áradatában. nem akartam elindulni,csak vártam h véletlen lehessen hogy nem vagy és utolérhess. visszafelé indultam,aztán mégsem,aztán körbe-körbe jártam hátha valamelyik fal még őrzi illatod. a kör egyre szűkült, és rűdöbbentem egy éjszakán hogy már régóta csak magamban kereslek. elveszítettelek mégsem tudtam elhinni, és akartam érteni hol vagyok,mert hittem hogy ez elvezet ismét hozzád. akartam ismerni és érteni a labirintust és minden törvényét hogy ha kell ki tudjam játszani csak visszajussak hozzád. megtaláltam a varázslat forrását és elmeröltem benne,mert ha magamba néztem vele,átláthattam a falakon is. repültem valami egyszerű álmot a füstben, és távoli örvénnyé vált minden gondolat hogy egyszerre befogja szemem.
végtelenné nyílt minden kő az útvesztőben és por lett aztán por sem csak nyilott végtelen részletek felé az érzékelés. akartalak és gondolkoztam,és vágytam rád és repültem és gondolkoztam és gondolkoztam...
mikor kezdtem megszokni hogy az a fájó üresség vagy benne,valami hiány ami átsző mindent láthatatlan és keserű ráncokkal az álom homlokán,már ott voltál újra és az első pillanattól ismét minden lettél és én boldog akartam lenni és nem akartam érezni rajtad a másik állat szagát. kellett neked az a szag és így én sem tudtam nem érezni. abba öltöztél valamikor és nem akartad levenni igy nem érinthettelek hiába őrültem érted
(te most sem tudod hogy látom ahogyan ott ül benned és talán sohasem eresztenéd,ahogyan belém rúgsz és én képtelen vagyok elhinni hogy az a te lábad,mert ha hinném,már nem tudnálak szeretni)
belezavarodom ebbe a mesébe is,mert már ez az emlék sem olyan mint amilyen volt valamikor.változik bennem a múlt szakadatlanul,és minden perccel több lesz amire már csak emlékezem. nem tudom már ezt a mesét sem felidézni amiben egyszerre akartalak tanítani és vígasztalni.már csak arra emlékszem pontosan,hogy ott és akkor amikor takarót szőttem ebből a meséből és simogatást,akkor olyan lett amilyennek akartam és minden ami közöttünk feszült alakot öltött az útvesztő árnyékaiban. akkor szerettél nagyon,tudom,és el sem hitted hogy lehet hogy te bántasz és én vígasztallak,és én szerettem azt a fájdalmat amit okoztál,mert nélküle nem láthattam volna,ahogy a könnyeiden át rózsa leszel aki egy pillanatra megosztaná töviseit,harmatát,még az éjszakát is,ahol először lett virág a világnak
látod,hozzád szólok,mert láttam a végtelent,és a végtelenben minden álmomat a szemedben,és beléd szerettem,mintha az életem egy pillanat volna,
és mégis félek,mégsem merem hinni hogy te is tudsz engem így elfogadni és akarsz és tudsz így szeretni
akarok veled lenni és egymáshoz érni veled egy ölelésben egészen a csendig
talán elaludni akarok melletted
akarom h odabújhassak melléd és levethessek a magánnyal minden félelmet
álmodj velem kérlek
nem jó egyedül
félek hogy elfogynak megint a szavak a görcsös akarástól ahogyan mindent elmondanék.
nekem minden más volt már akkor is.tudom hogy hülyének néztek.és értem nekik miért voltam az. neki nem. és éreztem,ahogyan ő sem tud engem hová tenni....és nekünk elég volt akkor ennyi. mennyi gátlás volt ami elvett mindent. mégsem hiába.
hidd el kérlek,ahogyan történik,jó minden így. sodródunk a sorssal,és nem látjuk miért. de ha mélyre nézek,és nagyon akarok most lenni melletted hogy a füledbe súgjam,megszerettelek és akarom,hogy mindez ne csak képzelet legyen...
szeretném érteni a sorsot,persze,de valahogy mégsem tehetem ás átkozottul fáj és dühít ahogyan folyton keresztbetesz nekem,de ha megnyugszom egy pillanatra és úgy ahogyan van elfogadom,akkor látnom kell és érzem is:
minden kínom kellett ahhoz hogy most neked irjam ezt és beléd legyek szerelmes,és kellett ahhoz h igy reméljem hogy nem vagy érinthetetlenül hideg és akarjam hogy te is érezd ezt.
azon a régvolt nyáron még nem ismertelek,csak vágytam rád úgy hogy nem tudtam hogy téged kereslek. tudom hogy valahol belül érzed amiről beszélek. azt a furcsa vágyat ami céltalannak tűnik és soha nem volt neki elég amit eddig kapott,és ezért nem éreztük soha azt hogy most maradéktalanul boldog vagyok.
ez a világ puszta megszokásból áll távol az igazi mától,ami talán az lenne hogy felvett álarcok és gátlások nélkül élnénk egymás mellett.
az elso kotet, valamikor 97 korul lehetett, nem is akarnam feltenni, egyrezst mert mind elfogyott es meg nekem sincs asszem belole peldanyom, masreszt nem is erzem olyannak oket h erdemesnek legyen. ez a kep a bemutatojan keszult a pazmanyban, persze pont en kestem a bemutatorol, ugy kellett ertem jonni vmi csehoba, de hat legalabb nelkulem nem lehetett elkezdeni, szal nem amradtam le semmirol. namindegy, az ezutani irasok gyujtemenye volt a kovetkezo, a vegtelen vers (csillagcseppkeringo) , vannak benne irasok amikrol mar nem egeszen gondolom ugyanazt, de itt-ott akad benen olyasmi, amit fontosnak erzek, tehat ujra meg lett csinalva, normalisan, illusztralva. baszott nagy munka volt, de ugy erzem pl a vegefele kifejezetten turheto irasok vannak.
azt hiszem azoknak ajanlom, akik a felszinnel melyebben is elnek... nem mondanam h kifejezetten verseskotet, van benne vers is, meg csak ugy leirt gondolatfoszlanyok...
lehetne ez egy levél is, talán azért nem az, mert nem akarom rád erőltetni a gondolataimat, ha idejöttél, talán érdekel, és ezért olvasod el. nem akarok beléd magyarázni semmit, csak szeretném ha magadba néznél, és elgondolkodnál a saját érzéseiden.
játsszuk azt, hogy minden előítéletet, félelmet, görcsöt és menekülhetnéket leteszünk néhány percre, és megnézzük mi alapján, miért ítélünk és elítélünk, vagy miért mondunk nemet, ha belül annyira érezzük, hogy igent kellene mondani, semmi mást. nem válaszolni akarok. kérdezni akarok, hogy elgondolkodj a válaszokon. hogy ne sértődj, hogy ne zárkózz be, hogy ne szégyenkezz, és ne félj még magad előtt sem, még magadtól sem. van ott belül valahol az a hang, vagy érzés, ami annyira tudja mi lenne az igazi válasz, hát tedd le az illúziókat, tedd fel a kérdéseket, és csak várj, amíg el nem múlik a dac, amíg elhalványulnak a félelmek, és nem kiagyalni akarod, hanem érzed a választ.
akkor már nincs semmi baj, nem futsz el, hiszen az ember a saját félelmei elől nem futhat el… de megoszthatja azzal, akiben igazán bízhat, és ettől akár múlhatnak is már…
nem tudom mitől férfi valaki, csak azt tudom, amit én gondolok erről. én azt hiszem a férfi tudja mit tud, nem kételkedik magában, mert így képes megvalósítani azt, ami egy férfi dolga: mindent megtenni a párjáért, és ha kell feladni magát azért a nőért, akit szeret.
az a férfi, aki a legtöbb nőt dugja meg, vagy az, aki ha megtalálja azt akiben meglátja a Nőt, mindig erős marad, hogy többinek nemet mondjon?
az a férfi, aki folyamatosan nyalja magát, hogy mindenáron divatból jól nézzen ki, akinek kocsi, vagy ékszer kell, hogy észrevegyék, aki addig gyúr, amíg meg nem győzi magát hogy már komolyan veszik ránézésre , vagy az, aki tudja, hogy önmagáért is szerethetik, akinek az a fontos, hogy annak tetsszen aki szereti őt?
ki a férfi? az akinek újra meg újra új nők kellenek, hogy igazolja magát, vagy az, akinek nincs szüksége hódításokra, hogy önbizalma legyen, aki egyetlen nő bizalmát és szeretetét akarja megtartani, mert számára nincs nagyobb dicséret annál, hogy az a nő szereti, akit a legcsodálatosabbnak tart?
az az erős, aki oktalanul agresszív, mert annyira retteg attól, hogy ha nem ő a leghangosabb megtámadják?
az a férfi és az az erős, aki üvölt akármi van, aki képes megütni egy nőt csak hogy igaza legyen, és az a gyenge, aki erőt vesz magán, aki legyűri a sértettségét vagy haragját és üvöltés helyett megpróbálja megtalálni a problémát és megoldani?
az a férfi, aki rádüvölt, hogy hozz kaját és csináld ezt vagy azt, és az a gyenge, aki ha fáradt is, eszébe jut, hogy te is fáradt lehetsz, és nem restell neked vacsorát csinálni, mert talán neked is jól esik?
az a férfi, aki rádmászik, kielégíti magát és elfordul, az pedig gyenge, aki úgy szeret, hogy a szerelemben is az az első, hogy téged boldoggá tegyen, …aztán ölel, hogy érezd, veled van, és mert szeret veled lenni?
az a férfi aki bármikor otthagy magadra a problémáiddal, vagy az, akinek mindig van ereje, hogy meghallgasson, és mindig próbál ott lenni ha segíteni kell?
az a szabadság, ha valaki leszarja mi van veled, és annyi hülyeséget csinálsz amennyit csak akarsz kétségbeesésedben, vagy az, ha törődik veled, és ebben a biztonságban megvalósíthatod azokat a vágyaidat amiket mindig el kellett fojtanod?
mi a fontos egy kapcsolatban? mitől lesz jó?
számít, hogy úgy nézzen rád, hogy érzed gyönyörűnek lát, mégha épp most ébredtél is kócosan, mert magadért csodál? számít, hogy érezze, te hogy nézel rá? kell, hogy öntudatlanul is jó érzéssel simulj hozzá? számít, hogy ha szeretkezel vele elszédülj az örömtől és felszabadulj? fontos, hogy meg tudjon mosolyogtatni, ha rossz napod is van? hogy akarja újra és újra kis meglepetésekkel, vagy simogatásnyi kedvességgel szebbé tenni az életed? számít, hogy örüljön és megkívánjon ha megkívánod? hogy ne csak azt szeresse, hogy ránézésre szép vagy, hanem szeressen a szépségedért és azért a belső szépségért, ami a lelkedben él? számít, hogy tudjon veled játszani, vízben, ágyban, egymásra mosolyogva? számít, hogy szeressen azért mert intelligens vagy, és tudja értékelni a gondolataidat? számít, hogy még annak is örüljön, ha féltékeny vagy, mert tudja tiszta a lelkiismerete, és ebből is csak az látja, hogy nem akarod elveszíteni és szereted? kell, hogy észrevegye ha bánt valami? hogy vígasztaljon vagy segítsen megoldani amit nehéz? kell hogy úgy öleljen, hogy érezd, soha nem akar mást ölelni? számít, hogy fel tudsz oldódni az ölelésében? számít, hogy az ujjai, csak a te gödröcskéidet szeretik? hogy úgy csókoljon, hogy újjászüless, kívánd és felsóhajts? számít, hogy érezd, mindig bízhatsz benne és számíthatsz rá? hogy jó neki mesélni, mert figyel rád, vagy folytatja a verset, amit elkezdesz? számít, ha még a hisztidet is szereti? ha újra és újra megcsodál? ha törődik veled, mert igazán fontos vagy neki? ha tisztel? ha nőnek érzed magad mellete? ha képes vagy vele elképzelni bármit, amire vágysz? ha te vagy az egyetlen, akivel álmodik? ha te vagy akiben mindent és akivel mindent tud látni?
éreztél ilyet? és ha igen, és mindez megvan, mi kellhet még? miért kellenek újra ugyanazok a hibák?
nem jó egy hang, aki feltenné ezeket a kérdéseket, mikor egyik félelemből a másikba esve a szakadék felé indulsz, hogy megállítson, mielőtt lezuhannál ?
mennyi kérdés lehetne még…
tényleg azt gondolod, hogy az aki átölel és úgy szeret ahogy soha senki, az nem bocsájtott meg már régen mindent és nem bízik benned?
vadidegenek elismerése kell pusztán külső miatt, hogy érezd vagy valaki? nem attól lehet igazán önbizalmad, hogy valaki igazán megtesz érted mindent és teljesen szeret, mert ismer, mert tudja, hogy csodálatos vagy?
(en vegiggondoltam annyiszor már. tudom miért vagyok férfi és mitől vagy te Nő.
attól vagyok férfi, aki és ahogyan vagyok, és nincs szükségem a külsőségekre, mert tudom, hogy boldoggá tudlak tenni és meg tudlak védeni ha kell, attól vagyok férfi, ahogyan téged szeretlek, és attól vagyok férfi ahogyan te rám nézel. és örülnék, ha megkérdeznéd, miért látlak téged igazi és az igazi nőnek.)
melyik hang az igazi? kinek lehet önbizalma? ki az igazi nő? ki az erős? ki a férfi? mi a béke? mi a szerelem? mi a boldogság?
ne akard megmagyarázni, csak hagyd válaszolni magad, magadnak.
volt egy gyönyörű álmom... aztán... hát szeretném ha igaz lenne... az élet furcsa, néha előttünk van, amire egész életünkben vágytunk, de félünk megragadni és megtartani, nem azert mert nem szeretnénk, csak mert félünk a csalodastol, a regi pofonok miatt. hiaba latod h valaki szeret, ha o fel ettol az erzestol. hiaba teszel ele mindent amire vagyott, ha fel elfogadni. tudod mennyi az elet? csak probalj mindent adni, es ha nem is merik ertekelni, amikor zuhansz, szabad es tiszta a lelked, mert tudod, mindent megtettel, amit megtehettel. es ez a szabadsag, mindent odaadni, tiszta lelkiismerettel, es bizni a masikban, h felismeri es megtartja amire vagyott. elbukhatsz, elveszitheted a boldogsagot, belehalhatsz amikor elfogy az erod, de szabad vagy, mert mertel es tudtal igazan szeretni, es ebben az eletben nincs tobb. van szeretni igazan, es feloldodni a szerelemben és minden mas csak menekules. hat szeress, mert nincs mas ut, megha nehez is...
álmodtam. sietni haza minden nap azzal a boldog tudattal, hogy akit szeretek, vár rám otthon. hazaérni, igazán hazaérni, aztán ölelni egymást a kandalló előtt, és simogatva várni a kis huncutszeműt...
hányszor kell meghalni, hogy egyszer igazán élhessek?
talán csak ennyi, remélni, bízni, és meghalni újra és újra... az igazi élet nélkül...
lesz hideg őszi este... de nem az.... sokkal hidegebb...
megprobal az ember elmondani egy csomo dolgot, azt hiszi annyira fontos... pedig a fenét. talán csak egy dolog igazán fontos, az meg egyetlen mondat talán. néha tul türelmes az ember, néha pont tul türelmetlen. aztán meg pont akkor nem tud hallgatni, amikor igazán kellene. szóba vág, mert érti és valamiért túl fáradt vagy kétségbeesett a türelemhez, és úgy tűnik emiatt mintha nem is érdekelné. kap két pofont, nem akarja hinni, kérdez, és kap még egyet. kétségbeesik. túl görcsösen kezd kapaszkodni, pedig tudja, talán most inkább elengedni kellene... de már annyiszor összetörve ki nem fél a zuhanástól? és ez mind nem számít. csak annyi ebből ami igazán az emberbe nemesedik a megértéstől. meg egy vágy ami kitölt mindent. bárcsak lenne még egy esély, amikor az ember már tudja hol hibázott, talán nem rontaná el újra, mert már tudja mit ér...
Írások, gondolatok...
.jpg)
az ember egyszer felnő, és végignéz az életén. ha most teszem, talan ket dolgot latok. teged ahogy akkor ramnezel, es azt mondod, rajottel, hogy nem elet nélkülem, és biztos vagy bennem, es soha tobbé nem engedsz el, aztán ahogy itthagytál mégis.
az elso kotet, valamikor 97 korul lehetett, nem is akarnam feltenni, egyrezst mert mind elfogyott es meg nekem sincs asszem belole peldanyom, masreszt nem is erzem olyannak oket h erdemesnek legyen. ez a kep a bemutatojan keszult a pazmanyban, persze pont en kestem a bemutatorol, ugy kellett ertem jonni vmi csehoba, de hat legalabb nelkulem nem lehetett elkezdeni, szal nem amradtam le semmirol. namindegy, az ezutani irasok gyujtemenye volt a kovetkezo, a vegtelen vers (csillagcseppkeringo) , vannak benne irasok amikrol mar nem egeszen gondolom ugyanazt, de itt-ott akad benen olyasmi, amit fontosnak erzek, tehat ujra meg lett csinalva, normalisan, illusztralva. baszott nagy munka volt, de ugy erzem pl a vegefele kifejezetten turheto irasok vannak.
.jpg)
nem hajkuraszok en mar semmit...
Ejszarny meg mindig a tündert hajkurassza
A végére már egészen fantasztikus!
nem tudom ki vagy, nem emlekszem ra, h bemutatkoztal volna... az oldalt pedig
nem szoktam n...
PERSZE,HOGY TUDOD, UGY LÁTOM NEM VAGY VALAMI BESZÉDES FORMÁBAN
HA TUDOD, HOGY KI VAGYOK AKKOR KÉRLEK VÁLASZOLJ
TUDOD TE AZT, HOGY MI A BAJ
mitis? de ha jol esett akarmi is, akk szivesen
köszönöm
elotted az egesz net...
hova toljak fel neked én is egy remake-et?
koszi. bar konkretan sztem ez nem egy jo iras.
igy igaz
Ó, Zöldi! Még több ilyen lelket ebbe a lehangoló világba! Persze szegénykéim nem
éreznék túl...
tökénletes
biber hapı - In November 2004, Swiss researchers link:http://www.biberkapsulu.com/ publishe...
...es meg kell tanulni nem itelkezni...
..a mostban elni es a mostban szeretni..hmmm