tudod milyen a legtöbb nõ?
álmodnak a nagy szerelemrõl.

vegetálnak valamiben amirõl tudják, hogy nem az, és közben álmodnak a nagy szerelemrõl.
egyre kevesebb bennük az önbizalom, hiszen ahol vegetálnak, nem kapnak megerõsítést, hiszen a boldogság, teljesség adna.
álmodnak a nagy szerelemrõl és azt gondolják, ha bekopogna az ajtón, mindent megtennének érte.

aztán szerencsés esetben egyszer bekopog.
valahogy megérzik a vonzást, öntudatlanul-önfeledten megérinti õket...érzik valahol mélyen, hogy egészen egyszerûen magukhoz kellene szorítaniuk.
aztán becsapják az ajtót, mert megijednek tõle, aztán attól, hogy a megszokott vegetálást el kell dobni, és ugye az elfogyott önbizalom megszólal: mi van ha kevés vagy hozzá?
de vonz. vonz. hiszen ez az álom.

kinyitja az ajtót.
ott áll.érzi, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak
az, hogy ott áll, simogatja az önbizalmát.
megint megijed.
becsapja az ajtót és visszaugrik a vegetáláshoz.
vonzza.
kinyitja újra.
ott áll.
kezd erõsödni a gondolat: ráérek. megfogtam. itt van.
nem merek kilépni a vegetálásból. félek.
talán egyszercsak ha nemcsinálok semmit, akkoris minden oké lesz.
becsapja az ajtót. vissza a vegetáláshoz.
már nagyon érzi mennyire nem az ez.
kinéz az ablakon lopva, nem látja a szerelmet.
megijed. kétségbeesik.
ugrik az ajtóhoz, kinyitja. ott áll.
örül, fél, büszke, ijedt.
gyáva.
becsukja az ajtót.
próbál vegetálni, de már nem képes õszintén beletörõdni.
kinyitja az ajtót.
ott áll. tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak és ÉLNI.
egészen biztos benne hogy már az övé, akármit tesz.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
...
kinyitja az ajtót.
várja.
becsukja az ajtót.
egyre erõsebben szorítja valami belül. kétségbeesetten próbálja elhitetni magával, hogy a vegetálás az jó.
kinyitja az ajtót.
amíg sír tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellett volna szorítania amíg eggyé nem olvadnak, mert ez az ÉLET.
megtörli a szemét. figyel arra, hogy ne tûnjön kisírtnak.
becsukja az ajtót.
vegetál.
lassan teljesen megkeseredik, mert neki nem adta meg az élet a boldogságot.
egyszer valaki eljátszotta neki, hogy õ a szerelem, de még õ sem értette meg, hogy neki mi kell!

nem jut eszébe hányszor csapta rá ajtót, és hányszor találta újra ott mégis, ahogy rá vár, ahogy az sem, hogy talán megfagyott kint, mert ott várt, nem ment be addig egy másik házba átmenetileg melegedni.
egészen biztos abban, hogy a férfiakban nem lehet bízni és a nagy szerelem csalás, hiszen õ is csak vegetál, pedig ha bekopogott volna a nagy szerelem...

de néha, éjszaka, vagy hajnaltájt ott, belül, nagyon mélyen, valami mintha nagyon fájna.

tudod miylen az ember?
odamegy a forráshoz a sivatagbol mert szomjas es vagyja a vizet, aztan iszik felkel es enzi a forrast es talan sajnalni is kezdi ahogyan a sivatag kozepen csobog...
aztan visszamegy a sivatagba

mennyi mindent meselhetnek.
evekrol es valaszokrol. az utrol ami magadba vezet es ahol a legkonynebb eltevedni.
de meselhetnek arrol is ahogyan a gondolat lassan onmagava valtozik mikozben elnyel ahogyan gondolkozol rajta, a zuhanasbol amivel szikravava porszemme egyetlen gondolatta valtozol egy vegtelen elmében. ha látnád hogyan reszket egy hang ami emberré válna vagy ha lennél egyetlen szál egy gondolattengerben és éreznéd ahoygan megmozdulsz az egészben. talán ez lenne az igazi beszélgetés. talán szavak nélkül, ahogyan lehet némán érteni