sokat írtam erről, de sokszor megkérdezték már, én végülis akkor miben hiszek?
talán nem írtam le elég konkrétan, szóval egy mondatban:
szerintem az osszes eloleny egyutt isten, es a mi istenunk eppugy resze egy nagyobbt entitasnak, ahogy mi vagyunk a reszei, es ahogy nekunk reszeink a sejtjeink.
a sejtjeink sincsenek tudatában valószínűleg annak, hogy egy nagyobb élőlény részei, ahogy általában mi sem, hogy mi egy nagyobb élőlény részei vagyunk. és ez így tovább... a legnehezebben érthető fogalmunk a végtelen.

elfogy az idő. lassú órák csordogálnak a gondolatok kövei között. változó útvesztőben keresem a szikrákat, egy újabb napot az újabb éjszakáért.
látod? talán semmi sem marad.
élnék még kicsit, igazán. eljátszottunk mindent már rég a vége előtt, még azt is megprobáltam, amit nem lehet eljátszani. - az hiányzik.
mint egy angyalt a fény határán, emlékszel? nem az első álomban kereslek, pedig mind ugyanaz, és mindben létezel. minden nappal tágul a világ amiben kereslek és minden nappal fogy a hittel, és ahogy fáradok, a semmibe tágulnak a határai, körülöttem pedig bezárul a ketrec.
ennyi, a rácson innen, a reményen túl, csak az állat marad rab, idekötik és elfojtják az ösztönök.
mennyi kibaszott, gyönyörű, messzi csillag és hogy megszépíti őket a hideg távolság. én meg lepke, égve vergődöm a fényben.

olyan szempontbol mindenkeppen szerencses vagyok az alkotas miatt, h bennem zajlo folyamatokat jol visszakovetheto, lathato nyoma van szamomra is.pl egy rossz kapcsolatban egyre tobbet irok,zenelek aztan kicsit nem, a szakitas utan megint sokat, de meg mindig a szar kapcsolatbeli szemszogbol latva a dolgokat. aztan utana egyre kevesebbet, aztan egy joideig nem, aztan kezdenek atfordulni a dolgok, nem csak maskepp, mashonnan tudom megnezni a dolgokat, de ezt egyzserre is erzekelem, egyszerre van a tudatomban a tobbfele perspektiva, ugy altom az egeszet, hogy kozben minden reszletet is erzekelek.ilyenkor kezd kiszakadni minden belolem, az alkotas igazi lazza valik, egyre tobbet, egyre melyebben-melyebbrol, aztan hatalmas csend. es ez a csend addig tart, amig nem jon valaki, aki kepes megerinteni es feltolteni egy kicsit...

néha eltölt valami - a helyzethez, helyzetemhez képest - indokolatlan béke. pillanatnyi szépségbe belefeledkezni, hinni, hogy lehet jó is. kicsit mintha lenne isten és a dolgok akár alakulhatnak úgy is, mintha minden rendben lenne. halak csobbanó játéka, hûvösen suhanó szépség, rácsodálkozni egy egy gyönyörû nõ mosolyára és belefeledkezni, hideg õszben éjszaka langyos szélben állsz. apróságokon múlik, hogy átfoduljon a világod életbe. talán egy ima kellene...
ha játszhatnál, mondjuk teremtést, mit változtatnál? és melyik változás lenne olyan, hogy nem csinálnád vissza soha, mert nem törölne olyat belõled, amirõl érzed, hogy mégis kell, lenne amit tudnál igazán élni?
persze, lehet, hogy te nem csináltál hülyeségeket. lehet, hogy te észszerû döntések vonalaiban élted az életed, ha nem tudod milyen a semmibe ugrani a pillanatnyi lebegésért, az érzésért, ahogy zuhanás közben széttárt karjaid alá feszül a szél és pillanatokra felemel, mintha repülnél. nekem kell ez. nekem kell ami a repülésbõl nekem jutott, nekem kell a remény, hogy hogy egyszer a zuhanás vége repülés lehet, és nem akarom tudni a gravitációt, amíg nem muszáj. másodpercek. ezek vannak a vége elõtt. talán egy ima, egy újabb pillanatért.

kurva sokat gondolkozom azon, hogy én baszom e el a dolgokat. hogy tényleg rajtam múlik e ez a pusztulas körben, az életemben, a munkahelyemben, a zenében, bármiben... aki a végeredményt látja, nyilván azt hiszi, én kapásból gondolom, hogy más a hibás. igazából nem. mármint nem kapásból jön ez,
ott kezdõdik, hogy magamat vádolom, újra, aztán újra és újra gondolom az egészet. keresem mit kellett volna másképp tennem, egyáltalán mit tehettem volna másképp.
a többséggel ellentétben, én akarom magamat hibásnak látni, egyszerûen azért, mert ha én basztam el, ha csak rajtam múlik az, ha valami félremegy, akkor tudok változtatni, mert nekem kellene változnom, minden más ok már másoké - oda már nem elég ha én belátom. nem jó ez így, keresem a kiutat, és találok olyat, amit máshogy kellett volna nekem tennem, de milyen dolgok ezek?
nõk tûnnek el, barátok válnak ellenséggé, emberek melletted idegenek lesznek. átbasznak zsinórban egy párszor, a pofádba hazudnak, és amikor megkérdezed jó ez így, ezt így kéne? hát annyi marad meg, hogy neked valami nem tetszett. ez megy, elmondod harmincszor, es amikor mégis újra ugyanugy megy, elkap az ideg és falhoz vágsz valamit. aztán körülötted ez marad; falhoz vágtál valamit. te, az állat.
hibáztál?
persze, nem kell falhoz vágnod, nem kell belefaradva az egészbe engedni az indulatnak, nem old meg semmit.
megbántad?
igen.
számít?
nem.
és gondold végig újra az egészet, vedd bele azt is, hogy a harmincegyedik alkalommal hiba volt kiakadnod. mi a vége? hibáztál, igen, de a te hibád, hogy eljutottál idáig? egyszer eltörik valami az emberben, ha nem harminc után, akkor ötven, vagy száz, nem az sáros aki eddig hajszol? nem mentségkeresés, hiszen tudod, hol hibáztál, de volt kiutad?
egyáltalán számít ez?
kiutálnak, mert megmondod a véleményed, szóvá teszed azt, amit igaszságtalannak érzel. néha keményen, de kimondod. kiutálnak, megtörnek, persze, a te hibád, hogy nem hazudsz inkább szépen,
de most komolyan, nézz körül, nézd meg mi megy körülötted, nézd meg mi megy ebben a szaros, szánalmas országban.
nem kellenének azok az emberek, akik kimondják azt, amit nem jónak éreznek, még ha pont a te önérzeted is sérti éppen? jutottunk volna idáig, ha többen tennénk így?
igen, hibáztam.
nem ott, hogy úgy éreztem, ha valakit barátnak, embernek, értelmesnek, hozzám közel állónak éreztem, azzal õszinte akartam lenni, mert tartottam ennyire, hanem ott,
hogy így, túl a harmincötön, még mindig nem tudom, hogy lehetne ezt úgy, hogy ezt a másik is értse.
hibáztam,
hibázok ott, hogy már nem akarom megváltani a világot, hanem leszarom, veszek egy mély levegõt és nem szólok, mert fáradt vagyok nyilvánvaló dolgokért küzdeni. és nekem, nekünk, mindenkinek aki megérti ez miért nem jó így,
ez kötelességünk lenne.
mert az értelem nem csak átok, nem csak szerencse és nem csak teher, kötelesség is,
nekünk kellene jobbá tenni ezt a világot.

oregszem. belefaradtam mar egy csomo faszsagba. meg mindig ugyanazt gondolom arrol, hogy hogyan kellene elni, de mar nem probalom megvaltani a vilagot. nem szolok szinte semmiert, csak lassan egy mogorva ven fassza valok - mert nem szolok mar, de lassan elegem lesz, es marok ha hozzam szolnak. par eve pont ettol feltem, hogy igy valtozok... hulyeseg, mondtak, nem vagy ilyen. dehogynem. nincs kedvem ugyanazokhoz a harcokhoz mindennap, lenne ertelme, megis hiabavalo. ha elmondom egyszer es nem, hat nem, ez lett mas, regen ketszazszor elmondtam, mert fontos. ma egyszer, es ha nem, hat nem mondom, csak keserubb leszek meg egy kicsit. es nem orulok ennek, mert ez kenyszerpalya. potlek es hiany csak, nem eletcel. nem festek, igazabol mar nem irok, valahogy ott van bennem a "megis minek? hat szamitott az eddigi is?" nem , persze elsore nem, pedig tudom, hogy igen, nagyonis igen. az volt az ertelme ami valtozott, abban is aki csak olvasott... a tavolrol kapott koszonomokben, az emberekben akik olvastak, ok tudjak miert, es kicsit en is, akinek paran megirtak mi valtozott tolem bennuk, es halasak voltak erte. de amikor az ember egyedul van, gyakran nem ezt erzi, hanem a hianyt, az uresseget, ahova mastol, masoktol remelt tartalmat. ez a sok hiany megmergez valamit, ugy, ahogy a csalodas hagy maga utan heget. es nem tetszik, de valahogy en is rosszabba es rosszabba faradok. ez a zuhanas. igazabol ez a zuhanas, ahogyan magamat veszitem el. sokszor mar nem tudom, van e meg visszaut, ha elmulik egyszer valakitol, valakiert ez a hiany, repulok-e meg, vagy elmult vegleg reg... en tenyleg tudtam varazsolni, lehozni a csillagokat, volt bennem valami, ami senkiben akit ismerek, es most, igazabol csak felek, hogy azt aki voltam, azt, hogy valaki voltam, az lehetek e meg...? oregszem. meg tudok mosolyogni a hazugsagra, de utana elfordulok es nem keresem: miert? bezarkozom, es zuhanok magamban tovabb. es viszek magammal valamit...

Rengeteget beszélünk, sokszor hangsúlyozzuk az anyák szerepét (legtöbbször jogosan), remélhetõleg legtöbben köszöntöttünk is édeasanyát anyák napja alkalmából, ez mindenki által ismert, elfogadott téma és jelenség.
Hol vannak az apák? Nálunk miért nincs apák napja?
Ebben az általában "férfitársadalomnak" tartott világban, pont a férfiaknak nincs ünnepük?
Az apáknak, akik az édesanyákat támogatják, hogy biztonságban hordjanak ki minket? Az apáknak, akik ugyanúgy szeretnek, várnak, mégis csak tehetetlen szemlélõk a szülés-születés nagy elõadásán? Akik aztán anyával együtt hazavisznek minket?
Az otthonba, aminek melegét az anya teremti meg - az apa által hazahordott fa lángjánál.
Anyánk táplál, enni ad nekünk - apánk hozta a húst. Anyu ölében elalszol - apu mindkettõtöket védelmez.
Anya hintázik veled az udvaron, apa gombát szed veled, megmutatja az õzet az erdõn.
Kitõl lested el a mozdulatot, ahogy a kalapácsot fogod? Kitõl tudod, mit kell mondani, ha az ujjadra vágsz vele?
Kivel láttad az elsõ focimeccset, forma-1-et? Kitõl tanultad, hogy nyit ajtót, hogy beszél egy férfi? Hogy kínálod hellyel a vendéget? Kire ismersz(akarsz ismerni) a tükörben, amikor legelõször nézed, férfi vagy-e?
Az apád nyomán leszel ember, férfi. Bár apák napja nincs, a te életedben számtalan ilyen nap volt, van, lesz.

A mi édesanyánk korán meghalt, mégsem vesztünk el. Van apánk, aki vállalta, hogy innentõl neki mosnia, fõznie is kell és felnevelt minket. Magára vette egy anya feladatait is és ettõl kétszer annyira férfi lett, mint bárki más.
Felnevelt három gyereket, belefáradt, elképzelni sem tudom milyen nehéz lehetett velünk (pláne egy olyannal, mint én...) és a legszörnyûbb, hogy máig nem tudtuk megköszönni. Ilyenrõl nem beszélünk. Másról is ritkán.
Valamiért nem megy. Túl sok dologban különbözünk és túl sok dologban hasonlítunk - ha egy óránál többet vagyunk egy helyen, akaratlanul is összeveszünk valamin. Talán egyszer majd ez is változik, ahogyan az változott, ahogyan a viszonyunkat látom.

Apák napja nincs. Még nincs, pedig talán sokkal fontosabb lenne, mint az anyáké - nem azért, mert bármelyikük is fontosabb, dehogy - , mert mi, férfiak, nem szoktuk, nem tudjuk megbeszélni az érzéseinket, de ha lenne egy ilyen nap, talán egy gesztussal azért elmondhatnánk: apám, köszönöm.

es mondam en mikeppen hazaerkezven a huto kaceran elem tarta freonnal toltott csovekkel sujtott hatsofelet: nehogyma' hideg serekkel ne oltsam szomjamat! biza leutom par flaskarol az kupakot en! es ekeppen cselekedtem volt, es biza igazam vala.
mondom en nektek testvereim, jaruljatok kamratok ele, es vegyetek magatokhoz italotokat, ontozzetek serrel faradt testetek, szomjuhozo torkotok arpa nemes levevel locsoljatok, mert aki ram halgat, az bebaszik vala, es ebben az eletben nektek a reszegseg es amaz ontudatlan fetrenges a felalom biradalmaban, az vagyon egyetlen remenyetek es vigasztalastok.

mindenki varja a nagy csodát, aztan csalódott, hogy elmaradt. pedig nem. amit csodának képzeltek, csak oriasi, szines, elore elkepzelt illuziok, az igazi csodakat pedig eszre sem veszitek a mosolyokban, a pillanatok mulasaban, az ezer apro dologban, amik csendben aranyozzak, vagy eppen elviselhetove teszik az eletet...

egyszer csak elfogy az idõ, túl nagy lesz a csend, és a kérdés mindig ugyanaz, amire a válasz biztos, változatlan, és leginkább be nem teljesülõ. ez van és az éjszaka. és álmok, amikre már nem emlékezel délután, csak valahogy érzed, és amikor éppen érzed az álmod, és próbálod megkeresni, mi ez, mit érzel, akkor néha, szerencsés pillanatokban, egy kicsit újra ott van az álom. átélhetetlenül, de ismerõsen. aztán este, megint este, majd éjszaka és akarod, hogy amikor zuhansz, az az álom legyen alattad, hogy elmerülj, ne törj. ilyen az idõ, csak hangulat, hagyd az éjszakát, talán akar benned élni.

amikor egyedül vagy, igazán egyedül, csend van. akkora üres, vegtelen csend, hogy elkezded hallani a saját gondolataidat.
ami jó, mert elkezdheted megismerni magad, a vágyaidat amiket magadnak sem ismertél be, a hibáidat, amiket ha megértesz, talán elkerülsz legközelebb. mert jó ez a csend, de az igazi csend mégiscsak az, amiben béke is van, annak a csendnek a békéje ami olyankor van két ember között, ha hallják egymás gondolatait.

eszembe jutott a kis hercegrol valami, bar leszogeznem, h szeretem azt a konyvet, sok jo gondolat van benne, de belegondoltatok mar, mi is tortenik tulajdonkeppen? megy a kis herceg a szeretet utan, ide-oda utazgatva, mint exupery stb. de mit erezhetnek a tobbiek? nem a lampagyujtogato vagy egyeb balfaszok, hanem azok akik a masik oldalrol latjak ezt az "akit megszelidítettél azért egy életre felelõs leszel" dolgot.
ott van ugye a rózsa, hát, vannak bajok vele, de miért is? tulajdonképpen a törõdést akarja érezni, nem? erre mit csinál kis hõsünk? két naplemente között elmagyarázza a rózsának a harmónikus együttlét lehetõségét, majd belenéznek közösen egy napfelkeltébe is? a faszt, otthagyja a gecibe és odébbáll. benéz ide-oda, de sehol sem jobb, mint otthon volt, tehat lép tovább. találkozik más rózsákkal, azokkal bezzeg büszkén közli, h az õ rózsája mennyivel jobb volt már (igen, az a rózsa, amit ott hagyott egyedül...)
aztan találkozik a rókával, beeteti szépen, de mivel valahogy az sem tökéletes, hát kinyírja magát és kalap kabát. onnantól aztan pilóta, róka, rózsa kb. ugyanannyit tehet: ha eszébe jut a kis herceg, megfogadja, h faszt fog mégegyszer szeretni, ha ez ennyire fáj...

ui.: ha meg nem lenne tiszta, a kis herceg eredetileg tuti csajszi volt. pl. ki a tokom rajzoltatna ujra annyiszor egy nyamvadt birkat????

imádom a balatont. minden éjjel újra és újra megérint a nagy víz párázó varázsa. hûvös bársonnyal borít az ég, halnász csobog a partszéli köveken, mögöttem-fölöttem-körben sohasem alvó madarak csivitelésével átszõtt éjszakává kristályosodott a harmatos erdõ. a hold lassú, örök útja a lágy hullámok hátán, messzirõl morajló villanásokban isten gondolatai a láthatatlan felhõkben. nem esik, elõttem ezüstszikrák a csillagok. talán fázom, a belsõ tenger együtt ring a nagy vízzel. emlékszem, ahogy együtt úsztunk a sötétben. késõbb a langy vízben átölelve érzem nedves bõröd illatát, ujjaim, szám boldog érintéssel fedez fel újra és mindig emlékezik. mint az esõ illata, hangulatokban élek. álmodom. éjszakák egymásba égve. vihar jön. kiszáradunk. én újra álmodom.

fehér homokkal teríti életed partját az idõ, látod? remény hullámai egy-egy vihar után, a belsõ tenger nem felejt, csak emléket tapasztalattá és hiánnyá szelidít.
meddig mész, barátom? -kérdezném, de válaszok helyett csak zsákutcák hágók, újabb keresztutak jönnek.
a zuhanás átváltoztat egészen. mint domború vízcsepp levélen, kis világból nagyít végtelen részletet, hát így eszmélek néha magamban, a hiány oldalán. még játszanék, még hinném, hogy van miért, már tagadom, de még akarom, még emelném égig, de talán már nem bírná a karom. karom szakadt belém ahol pihentem volna és hajnal helyett már nem volt holnap, de mondd, csillagok és víz nélkül minek mozdulna a levegõ? fáradtan remegõ, árnyak között lebegõ tudat szûri a gondolatot, hátha meg tudom érteni, hogy a mi voltam után, ma, mi vagyok
talán ennyi maradt a lángból és ez a kevés, már nem tudom, hogy megér-e ennyi felesleges létezést

20 éves, gyönyörû... ránézel...gyönyörûek a vonalai...a hatsója: tökéletes...
hason fekszik, vár... odamész hozzá...tudod mit akar...már benne vagy... odanyúlsz, szinte ösztönös a mozdulat...azonnal reagal, megreszket finoman...dorombolni kezd... megemelkedik, elõször a feneke, aztán elöl is...megfogod keményen...tövig nyomod...
mert érzed, ugyanúgy akarja, ezért él, erre született...
citroen xm. ;)

egész nap vártam, hogy végre beszéljünk, miután múltkor is leléptél igazán lekötelezel, hogy beléptél a kedvemért.
nyilván mert kíváncsi vagy mit akartam mondani hát persze hogy azért mert törõdsz velem.
fogalmad sincs róla, mennyire komolyan beszélek tudom, hogy érted.
egyszer nem gondoltál bele, hogy én mit érezhetek, de én mégis itt voltam neked hát, persze, hogy én nem értelek meg.
baszott érzés, hogy velem flörtölsz, aztán más mellé fekszel igen, tudom hogy nekem a legkönnyebb.
szükségem lenne arra, hogy itt legyél kicsit értem én, hogy álmos vagy
de kurva jó lenne ha nem hagynál itt állandóan ha szeretnék megbeszélni valamit neked is jó éjt.
hát a faszom.

tudod milyen a legtöbb nõ?
álmodnak a nagy szerelemrõl.

vegetálnak valamiben amirõl tudják, hogy nem az, és közben álmodnak a nagy szerelemrõl.
egyre kevesebb bennük az önbizalom, hiszen ahol vegetálnak, nem kapnak megerõsítést, hiszen a boldogság, teljesség adna.
álmodnak a nagy szerelemrõl és azt gondolják, ha bekopogna az ajtón, mindent megtennének érte.

aztán szerencsés esetben egyszer bekopog.
valahogy megérzik a vonzást, öntudatlanul-önfeledten megérinti õket...érzik valahol mélyen, hogy egészen egyszerûen magukhoz kellene szorítaniuk.
aztán becsapják az ajtót, mert megijednek tõle, aztán attól, hogy a megszokott vegetálást el kell dobni, és ugye az elfogyott önbizalom megszólal: mi van ha kevés vagy hozzá?
de vonz. vonz. hiszen ez az álom.

kinyitja az ajtót.
ott áll.érzi, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak
az, hogy ott áll, simogatja az önbizalmát.
megint megijed.
becsapja az ajtót és visszaugrik a vegetáláshoz.
vonzza.
kinyitja újra.
ott áll.
kezd erõsödni a gondolat: ráérek. megfogtam. itt van.
nem merek kilépni a vegetálásból. félek.
talán egyszercsak ha nemcsinálok semmit, akkoris minden oké lesz.
becsapja az ajtót. vissza a vegetáláshoz.
már nagyon érzi mennyire nem az ez.
kinéz az ablakon lopva, nem látja a szerelmet.
megijed. kétségbeesik.
ugrik az ajtóhoz, kinyitja. ott áll.
örül, fél, büszke, ijedt.
gyáva.
becsukja az ajtót.
próbál vegetálni, de már nem képes õszintén beletörõdni.
kinyitja az ajtót.
ott áll. tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellene szorítania amíg eggyé nem olvadnak és ÉLNI.
egészen biztos benne hogy már az övé, akármit tesz.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
kinyitja az ajtót. ott van.
becsukja az ajtót.
...
kinyitja az ajtót.
várja.
becsukja az ajtót.
egyre erõsebben szorítja valami belül. kétségbeesetten próbálja elhitetni magával, hogy a vegetálás az jó.
kinyitja az ajtót.
amíg sír tudja, hogy egészen egyszerûen magához kellett volna szorítania amíg eggyé nem olvadnak, mert ez az ÉLET.
megtörli a szemét. figyel arra, hogy ne tûnjön kisírtnak.
becsukja az ajtót.
vegetál.
lassan teljesen megkeseredik, mert neki nem adta meg az élet a boldogságot.
egyszer valaki eljátszotta neki, hogy õ a szerelem, de még õ sem értette meg, hogy neki mi kell!

nem jut eszébe hányszor csapta rá ajtót, és hányszor találta újra ott mégis, ahogy rá vár, ahogy az sem, hogy talán megfagyott kint, mert ott várt, nem ment be addig egy másik házba átmenetileg melegedni.
egészen biztos abban, hogy a férfiakban nem lehet bízni és a nagy szerelem csalás, hiszen õ is csak vegetál, pedig ha bekopogott volna a nagy szerelem...

de néha, éjszaka, vagy hajnaltájt ott, belül, nagyon mélyen, valami mintha nagyon fájna.

a vágy a belsõ repülésre sohasem múlik el
amikor az szabadít fel magadból akiért odaadod magad
nem egész vagy egyedül, csak a fele éppen valaminek
két fél a legjobb esetben is csak vegetál, az egész él.
ha minden út elfogy, mi marad?
zuhansz magadba
ki látja? mindegy. nem élsz,valahol nagyon mélyen van talán
egyetlen szikrányi sárral fojtott remény
ennyi, meg valami öntudatlan akarat
tartja még a tested, amivel még elvonszolod magadat.
aludni már nem lehet, vagy nem szabad, vagy nem merek
nem kell olyan tündér aki csak álom lehet
nem, ez nem igaz,
csak végtelenné kell tenni az álmomat

tudod miylen az ember?
odamegy a forráshoz a sivatagbol mert szomjas es vagyja a vizet, aztan iszik felkel es enzi a forrast es talan sajnalni is kezdi ahogyan a sivatag kozepen csobog...
aztan visszamegy a sivatagba

mennyi mindent meselhetnek.
evekrol es valaszokrol. az utrol ami magadba vezet es ahol a legkonynebb eltevedni.
de meselhetnek arrol is ahogyan a gondolat lassan onmagava valtozik mikozben elnyel ahogyan gondolkozol rajta, a zuhanasbol amivel szikravava porszemme egyetlen gondolatta valtozol egy vegtelen elmében. ha látnád hogyan reszket egy hang ami emberré válna vagy ha lennél egyetlen szál egy gondolattengerben és éreznéd ahoygan megmozdulsz az egészben. talán ez lenne az igazi beszélgetés. talán szavak nélkül, ahogyan lehet némán érteni

egyszer saját magammal csináltam közös fotót, de nem látszik, mert elém álltam
aztán inkább megpróbáltam szerény-szemérmesen kitakarni magam, de nem hagytam, aztán elõreengedtem magam, de mentem velem. látva hogy nem megyek velem semmire sem így
gondoltam magam mellé állok, mégiscsak legyen velem valami, de két én között a földre estem. asszem akkor kezdtem elhagyni magam

"Mert érdekelni csak a szédültek érdekeltek csakis, akik szédülten
éltek, szédülten beszéltek, mindentõl a megváltást várták, sose
ásítottak és soha örök igazságokat nem hangoztattak, csak kigyúltak és
pattogtak, mint a sárga petárda és hányták a szikrát a csillagokra. "
                                 ( Jack Kerouac: Úton )

azért, tudjátok, nem véletlenül hiszem, hogy van sors, és minél többet foglalkozik azzal az ember, hogy megtalálja magát ebben a furcsa szövetben, ami maga az élet, annál többet érez meg belõle... néha megálmodja, néha összerakja az ezernyi darabot, máskor pont visszafejt egy szálat a rengetegben egészen a forrásig... de minden vezet valahova, ahogy el is indul valahonnan, és én azt hiszem, mi épp úgy milliárd apró részbõl vagyunk mint a világ körülöttünk, és talán ahogy a körülöttük lévõ világ szálait vissza tudjuk fejteni a forrásukig - aztán persze a forrást magát is tovább egészen a forrás forrásáig folyva a végtelenbe - egy fát, egy embert, vagy egy eseményt, hát épp úgy vissza tudunk menni a saját darabkáinkon is... én azt hiszem, egy ember nem egész egyedül, csak pont a fele annak ami lehetne. és ha a saját szálaimat visszafejtem a forrásig, vagy tovább a forrásáig, ha kell, vagy még tovább, megtalálom azt a pontot, valahol, talán nagyon messze az idõben, ahol kettészakadtunk, akkor a te szálaid majd elvezetnek egészen hozzád, és végre azt tehetjük amiért vagyunk, és abban élhetünk, amire már csak az álmainkban néha-néha felderengõ érzésben emlékszünk: most jó. szerintem ezért keressük egymást ott belül annyira nyughatatlanul. mióta az eszemet tudom, valahogy érzem, hogy valahol van valaki nekem. pont ahogy én vagyok neki. álmodom, emlékszem az érzésre, de nem emlekszem az arcra. próbálom mindenkibe beleképzelni az álmot, hátha visszanéz rám. egyre jobban közelítek, mindig jobban hasonlít. minden alkalommal jobban fáj, amikor felismerem, hogy nem, csak hasonlít... nem nyughatok, nem tudom ezerévek vagy ezer álom óta kereslek és nem alkuszom, érzem, hogy vagy igen vagy nem, a megalkuvás ebben nem lehetõség egyszerûen nekem nem létezhet ebben. nem lehet félig elveszni, félig lebegni és soha nem lehet csak félig szeretni. az nem az. az megalkuvás, az sumákolás, az hazugság. az az ha a legszebb dolgot amire valaha is vágytam vagy emlékeztem azt törném szét saját magam. menni, próbálni felemelkedni végre, igazán szárnyalni... aztan újra és újra lezuhanni, szarrá törve végigszenvedni azt újra és újra amig meggyõzöd a fáradtságot, hogy dobja el a pihenést a féligben és törött szárnyakkal is menjen tovább és próbáljon újra repülni. menni a végtelenbe veszõ szál után és hinni, mindig hinni, hogy van miért, mert a szál végén végre megérintjük és valósággá tesszük az álmot.
aki mindig megalkuszik mert fél eldobni azt a féléletet az egészért, csak õrületnek látja, nem érti miért kell továbbmenni, vagy néha épp ellenkezõleg, újra és újra megkapni ugyanott egy pofont. én tudom. már azt is, hogy amikor legutoljára a legnagyobbat zuhantam, az azért volt, mert nagyon magasra kellett emelkedni ahhoz, hogy ne ragadjak ott hullafáradtan az azt megelõzõ megalkuvásban, mert ott ragadtam volna, mert majdnem az volt és tul faradt voltam ahhoz, hogy be merjem vallani magamnak azt, hogy igenis tudom, hogy bármennyire is szeretném, a majdnem még nem az, a majdnem tökéletes, az egészen pontosan: nem az. mert vagy egész vagy nem. a majdnem egész az nem létezik, mert azt úgy hívják, hiányos.
én nem akarok egész életemben hiányt érezni, te, akit az álmaimban érezlek és nem tudom ébren ki vagy, te se érezz egész életedben hiányt. mert egymás nélkül ennyit teszünk csak igazából, mindenben érezzük a hiányt is. hosszú ideje megyek az úton, bolyongva egyre tisztábban látom a vonalakat a rengetegben. érzem, hogy egyre közelebb vagyok.
megláttalak. megérintett egy gondolatod. néztelek. láttalak. megérintettél szelíd,szép, szomorkás szemeddel távolról is, átlebeg, hogy ismered milyen, hogy valahogy mindig ott van a valami mintha hiányozna... valahogy csak gondolok rád... vagy veled?
és valahogy azt érzem, mintha te is éreznél valamit, valamit ami ébredezik, mintha mindig is ott lett volna, csak elaludt, mert valamikor, talán áloméletekkel ezelõtt, elszakadt a másik felétõl és így nem tud ébren élni, csak parázslik, hátha valahogy odavonzza az elvesztett másik felét.
egy álom parazsát követem mióta az eszemet tudom, voltam azt hiszem annál forrásnál, megjártam oda, vissza és ide az idõt, a távolság a térben? tudod, mint üveggolyót... :)
megborzongat, hogy talán végre a majdnem eltûnik minden elõl... és ez tõled...
meg akarlak érinteni. érezni akarom az illatod. megsimogatni. tudni akarom megáll e az idõ. tudni akarom, hogy egész vagyunk e. a szemedbe kell néznem, hogy elvarázsolsz-e végleg?
most talan alszol és talán álmodsz... talán érted...

köszönöm a legcsodálatosabb körtécskének ezt a ma esti hangulatot. és szép álmot...

23:23 xxx - amúgy meg a sorsban nem hiszek :)
23:23  éjszárny - tényekben nem is kell hinni
23:23  éjszárny - azokat eszrevenni kell és tudomasul venni
23:27  éjszárny - nezd
23:27  éjszárny - van az eletnek egy mintaja
23:27  éjszárny - amit ha csak egy szogbol es tul alacsonyrol nezel
23:27  éjszárny - csak egy pici reszt latsz
23:27  éjszárny - a sajat onzesed es illuzioid hataroljak be
23:28  éjszárny - aztan minel tobb oldalrol nezed minel tobbet latsz belole
23:28  éjszárny - egyre nagyobb
23:28  éjszárny - egyre bonyolultabbnak tunik
23:28 xxx - :)
23:28  éjszárny - talan ijesztoen bonyolultnak is
23:28  éjszárny - aztan ha erõt veszel magadon
23:29  éjszárny - és megérik egy kis bölcsesség is
23:29  éjszárny - akkor képes leszel látni
23:29  éjszárny - egyszerre belülrõl és kívülrõl
23:29  éjszárny - és egyben az egesz hatalmas mintat
23:29  éjszárny - és megérted mi miért van pont ott
23:29  éjszárny - ami kozelrol durva vagy nemodaillonek tunt
23:30  éjszárny - olyan ez mint az ember
23:30  éjszárny - minden sejted csak a szomszed sejteket latja
23:30  éjszárny - nincs is tudataban annak h csak egy sejt
23:30  éjszárny - es egy hatalmas rendszer pici resze
23:31  éjszárny - aztan egy lepessel ha tagul a tudata
23:31  éjszárny - már egy-egy szerv
23:31  éjszárny - de még a szív se tudja h õ szív egy testben
23:31  éjszárny - és épp az agynak küld friss vért
23:32  éjszárny - aztan ha meg egy leptekkel többet látsz
23:32  éjszárny - akkor a szervek már ember
23:32  éjszárny - egy élõ, érzõ, gondolkodó lény
23:32  éjszárny - kezded megsejteni mekkora borzongás ez a végtelen felé?
23:32  éjszárny - képzeld el
23:33  éjszárny - hogy az élet, a sors is egy test
23:33  éjszárny - egy ember csak egyetlen sejt benne
23:33  éjszárny - nah talán akit istennek gondolunk, ennek a testnek a tudata
23:34  éjszárny - és összessége
23:34  éjszárny - amiben úgy sejt egyetlen ember
23:34  éjszárny - mint az emberben egy sejtje

23:34  éjszárny - ...
23:34  éjszárny - sejted már? :)

amikor eszembe jutsz, mindennek vége
elképzellek. eszembe jut minden szikra,
az érintésedre gondolok. a hangodra. a mosolyodra.
nem tudom mi vagy és mi ez, és hiányzol.
elfogynak a szavak hirtelen
pedig annyi volt, hogy még játszottunk is vele, emlékszel?
mennyit játszottunk még a szavakkal is
vázába vizet, vízbe virágot, piramis peremén pékek, pókok pihennek, pici, pillangó-pelyhek, pedig puszta por a sivatag nélküled
mennyit mosolyogtunk, összebújva ettünk és még evés közben is… valami mindig annyira huzott minket egymáshoz, aztán egymáshoz érve felizottunk a szédülésig és úgy aludtunk el.
emlékszem az utolsó éjszakára. emlékszem mindenre.
aztán megfagysz.
zuhanunk.
megváltozik a valóság. eltûnsz.  még magad elõl is. mint egy hülye rémálomban, minden felkavarodik és megfordul. öleltél, csókoltál, úgy forrtunk össze, mintha mindig is így lettünk volna. emlékszel arra az izgalomra? mióta eltûntél, csak hidegen, lenézve gyûlölsz. én emlékszem rá milyen voltál ébren.  ezért is gyûlölsz. vagdalózol, szúrsz. elmenekülsz. minden alkalommal elvágsz valamit, pedig érzed, hogy onnan van az az erõ amiben újra és újra újjá tudtál születni. mégsem akarod hinni. az utolsó szúrás után még visszanézel. nem érted mi ez benned, mi ez a hidegség és miért teszed. nem érted hova tûntél, hiszen emlékszel, és mégsem. vissza visszanézel. nem érzel semmit, de valami mégis nagyon furcsa, nem tudod mi ez, próbálod hinni, hogy nem lényeges és úgysem. oké. most elhitted. most már azt látod, ha visszanézel, hogy minden rendben, te itt sem voltál.
már nem emlékszel mit láttál utoljára. már nem érzel semmit. semmit.
a boldogság, és én, csak hülye álom volt.
már nem emlékszel. már nem érzel semmit.

szeretsz. már ne félj, már régen nincs mitõl. minden kérdésedre választ kaptál, bizonyítékot kaptál már mindenre, mindenen át kitart ami összeköt minket. hányszor akarod mondani még, hogy soha többé? pont azért is szeretlek, mert intelligens vagy, te ne vennéd észre és értenéd meg, mi van köztünk, ha még mindig, ha újra...
elmesélem neked mi történt néhány nap alatt, az utolsó soha többéd óta... a második napon elsõ randiról beszéltünk...aztán másnap csak dühös hagyjálbékén voltál...következõ nap csend...aztán már beszélgettünk és este is...és jól esett...aztán már egymáshoz is értünk miközben beszélgettünk, már marasztaltál is...aztán este is beszélgettünk és annyira jó volt mindkettõnknek, hogy már a holnap is szóba került...aztán volt ugy azon a holnapon, hogy talán mégsem, de te hívtál, hogy akarsz találkozni.találkoztunk...csodálatos volt, mint a legszebb elsõ randevú olyan furcsa zavarbanlevõs izgatottsággal...mintha minden találkozásunkban ott vibrálna valami ebbõl az izgalomból...picit mintha-távolságot tartva,néha, egyre többször egymáshoz érve, aztán édesen mondtad, hogy szeretnéd látni, hogy nem lenne szenvedés, mert akartad, hogy öleljelek és akartad a lélegzetemet a nyakadon és... milyen jó volt a hídon...a viking temetés...a kishajók...egymáshoz érni, csókolni... aztán picit megint megijedtél a felelõsségtõl és elindultunk... aztán máris mosolygunk és pitypangot fújunk egymásra...ahogy együtt futunk és olyan szorosan ölelsz hozzám bújva ahogy szaladunk...ahogy megálltunk a falu elott elbucsuzni...milyen édesen kérdezted, hogy nekem kell-e , vagy akkor neked? :) mosolygok ha eszembe jut bármelyik pillanat... és akartad... volt annyi lehetõséged, hányszor kérdeztelek, inkább menjünk csak tovább? hogy kiáltottad, hogy ne, mert akartad, hogy maradjunk. már majdnem összeér a homlokunk és az orrunk, mintha az elsõ csókunk lenne ma, rámnézel, tudod, hogy ez kötelezettség már? tudom, te is tudod, ezért kérdezel. aztán csókuljuk egymást, újra megtörténik... boldogan hívsz este, újra és újra, ragyogsz, élvezed a szerelmet, és beszélsz, beszélünk, aztán újra megijedsz...valamitõl, ami megint csak jó...másnap hívsz, már hûvösödsz, már akarattal tartasz tavolságot, te már egyedül vagy, mondod, már letagadnád mennyire akartad tegnap, de aztán rájössz, hogy ezt már nem lehet, és azt mondtad, tényleg akartad...
ez volt ez a pár nap, pont te ne látnád, hogy szeretsz? szerintem ne félj, látod, hogy mindig jó nekünk.
talán pont ezért olvasod, hogy legyen erõd így szeretni. köszönöm.
remélem nem teszed meg újra azt a semmisincsenes-menekülõset...bár rettegek, hogy igen

jo lenne ha nem dontenél el elore mindig, mindent.
es mivel en valtoztam, szeretnem ha te kerdeznel ra miert mondom, és még egy dologra, a túl jóra.
ne felejtsd el légyszíves, csak két icipici mesécske. köszönöm, ha megteszed.
 

igen, itt van. még egy, utoljára. és te csak azért olvasod, mert nem érdekel.
az, hogy ilyen ember lettem, aki így tud bízni, hinni, szeretni, azt hiszem azért volt, mert amikor a legnagyobb volt a baj, akkor is toretlenul tudtam hinni abban a nehany dologban, amire az életet alapoztam. becsulet, lelkiismeret, oszinteseg, és a hit abban, hogy van olyan szerelem, ami annyira jó és annyira túl jó, hogy a legnehezebb az lesz benne, h az ember ne ijedjen meg tõle, hogy mennyire képes magával ragadni. és hittem, hogy ha megtalálom akivel ezt érzem, akkor akármit is tesz, ki kell tartanom mellette.
ma minderrol ujra kiderült, h nem hihetek ebben, hogy azért gyulolsz meg, mert pontosan azt teszem amiért szeretsz.
nehez jol csinalni, tudom. latod, en is elcsesztem, en is hibazom.
azert azt hiszem egyszer megerdemeltem volnam, hogy rambízd magad picit, h ne basszuk el sokadszor si ugyanugy ahogy mindig, hogy a szemembe nezz, es azt mond nekem, jol van, most nem tudom mi van, de mielott vegleg vege, probaljuk meg egyszer ugy, ahogy te szeretted volna, megerdemled.
nem eltem volna vissza a bizalmaddal, sohasem tettem, mindig azt bizonyitottam, hogy igazan szeretlek.
en tenyleg anynira rossz voltam, hogy sohasem erdemeltem meg par napnyi igazi bizalmat?
mindig akkora hulyesegeket mondtam, hogy nem lehetett volna par napig ram hallgatni?
tudom, h hibazok es neha kiakadok, de tenyleg annyit sem értem, hogy csak egy picit velem is, igazán?
tényleg nem tudom mi jön ezutan. most elõszor semmit sem tudok. egeszen pontosan azt veszitettem el, amitol ilyen ember voltam. tudom, hogy sok hibam volt, hogy nem voltam tokeletes, de azt hittem jo uton megyek. sajnalom, hogy tevedtem. belatom, hogy szarra sem vagyok jo, ha masfel ev alatt sem voltam kepes kierdemelni par napnyi igazi bizalmat.
nem tudom, hogyan mutassam meg, mennyire sajnalom es banom, h azon az esten nem voltam erosebb, hiszen tudtam, az elso pici hibam utan mar vege lesz mindennek.
bocsanatot kerek a hibaimert, es a te hibaidert is, mert nekem kellett volna erosebbnek lennem.
barcsak kepes lettem volna valahogy elerni, hogy egy kicsit bizz bennem, de nem tudtam.
szornyu vagyok. es tudom, soha nem fogok tudni elbujni ez elol az erzes elol.
elfaradtam,osszetortem es mar a lelkiismeretem sem tiszta. es nincs kapaszkodo, hitem sincs mar.
sajnalom.

en mar nem tudok irni sem azt hiszem, minden osszeburult. de van valaki aki latja mi baj, latja mit kell tenni es tudja mennyit ér. legyenek itt az õ szavai, hiszen soha, senkire nem voltam olyan buszke, mint ra.

"

en ezt olvasom ujra es ujra. amig annyira bele nem orulok, hogy mar olvasni sem tudok. bárcsak te olvasnad fel nekem, minden ujra elne azt hiszem. mert ez törtent megint. es megint csak az a pici hianyzik. igy zuhanunk le?
bocsanat, hogy voltam, es igazán ismerlek, es nem tudom elhinni, hogy mindez nem igaz.
és bocsánat, hogy szeretlek, hiszen ezért bantasz es haragszol.
vagy azert, mert te is szeretsz. kezdted jol csinalni, tudod?

idekukkantottál... :)  van min mosolyogni akkor :) azt hiszem nem volt rossz "beszélgetni"...
mosolygok és arra gondolok, hogy most csak simogatnálak...simogatnálak... és csak mosolyognék...
és belefeledkeznék megint abba ahogyan és amit mesélsz... azt sem tudom hogyan becézzelek, legszívesebben mindent mondanék ami csak eszembe jut és kedves és édes és aranyos... mosolyogj nyugodtan

mindenkinek megvannak a saját korlátai... te most éppen azt hiszed beleütköztél, megijedsz, és menekülsz, távol a korlátoktól, de befelé... igen, vannak korlátok. de emlékezz, mi tudunk repülni!

uristen!!! soha, soha nem veszekedtunk mason, mint azon, hogyha hazudtal. es te kepes vagy azert szettorni mindent, mert ebbol neked nem az jön le, hogy nem kellene hazudni es nem lenne veszekedes, hanem azt, hogy nem vagyunk egymashoz valok, mert nekem nem tetszik ha valaki a szemembe hazudik. uristen!
ahelyett, hogy azt mondanad, szeretlek, sajnalom h hazudtam, a hazugsag tenyleg nem valo egy kapcsolatba.
es amit meg ma hozzam vagtal, ahogy viselkedtel.

kész. es nem szegyenlem magam. nemhiszem hogy eddigis sok ember birta volna ilyen oszinte szerelemmel.
ezt amit most kaptam. ezt nem. bocsanat. nem hiszem hogy valaki birna. en sem. nem kellett volna. szoltam, kertem, probaltam ezerszer finoman. semmi sem. mindegy. bocsanat. ki lehet nyirni a farkast is, csak minek... ennyi.

magad sem érted mi húz vissza újra és újra ide, ugye?
mit remélsz? talán, hogy találsz valamit, ami segít hinni és megnyílni újra, hogy megint olyan boldog lehess, és ne legyen ilyen nehéz?
mindened megvan ahhoz, hogy bízz. lassan másfél éve minden nap bizonyítok neked. mire van még szükséged?
bárcsak mondanád... mert tudod, megteheted.
nem félve, sírva, szégyenkezve kell visszajönni újra és újra... hanem elmenni nem kell. azt hiszed tévedek?
akkor miért olvasod...? mert szeretsz, ahogy én is...
miért akkor akarsz majd szólni, amikor már nem találsz?

elfogytak a szavak... bár ha újra olvasnád mindazt, amit az elmúlt két hétben, azt hiszem új szavakat, új mondatokat találnál a régebben olvasottakban is... szóval már csak ott...
bárcsak pont most lenne erõd szeretni.

ne haragudj, én nem bírom tovább. hányadszor kell végignéznem, ahogy elmenekülsz és összetörsz mindent? féltelek, szeretlek. és megint végig kell csinálnom... látni ahogy meghal az a boldog, csodálatos lány...
bárcsak lenne erõd szeretni... istenem, bárcsak...
egyetlen szó kellene...

igen. lehet. igaz. ébredj. ne félj...
és mégis...úgy tunik a hetveget pakolassal toltom...

nem is lehet már mit mondani...
és megint csak szabó lõrinc marad...
"– de azt sosem
tudtam felejteni, a végtelen
pillanatot, melyben egymásra leltünk,
az elsõt, a többé-sose-szünõt,
a csillaggyújtó-indító erõt,
felmentõnket minden bíró elõtt,
él az, túlél az, halott kedvesem:
te lobogsz, te, maga a Szerelem:
a lét teremtõ idegeiben.

Szomorúbb
s szebb kevés volt csúcsra oly igaz út!

Nem rejtegetlek többé, nem tagadlak,
végre igazán tiéd. Eleget
bujkáltunk, míg bírtad, míg lehetett,
míg volt értelme, hogy egy kis nyugalmat
adjon a leplezés.

S köszöntem a véletleneknek,
istennek és minden csodának,
hogy kitaláltak, megcsináltak,
s valahogy elhoztak nekem,
csak neked nem tudtam sosem
megköszönni. Szerelmedet.

Nem érdekel, mi lesz, mi volt,
lelkünk egy pillanat,
égünk s minden tüzet kiolt
már-már egyetlen mozdulat.

Karod fonja nyakam köré a szél,
a napban csókod messzi tüze él,
közelebb vagy hozzám mindenkinél.

Kétszer-egy sors az isten elõtt,
szövetség nem lehet se más se különb:
hogy én mi vagyok, nem tudom,
csak azt, hogy benned bizhatom,
bármennyit sírtál, hadakoztál,
jönne új vihar, rámhajolnál,
magad ellen is átkarolnál.

Mit mond majd az elsõ tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tõlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tõle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Szabó Lõrinc
Melletted

 

Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bûnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony -
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami elõtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfõbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?


hívó szemed
úgy menekûlt, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belsõ csatát,
hogy a szívem elszorúlt. De a vágy
gyõzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a gyõzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré:
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövõd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni."
 

nem is tudom, minek nevezzem ezt, mesének, történetnek, gondolatok kusza halmazának?  végülis lényegtelen, akinek szól, vagy el sem olvassa, vagy csak megsértõdik, nekem meg muszáj valahogy…
legyen mégiscsak mese, rendhagyó mese… látszólag emberekrõl, igazából egy világ sorsa forog benne, Boldog Szerelemnek hívják, és te, aki nem szólsz hozzám, de elolvasod, mert tudod, hogy neked szól, mint mindenem, Te vagy az aki tudja milyen lehet ez a világ…
furcsa ez, mármint az érzés, hogy azt sem tudom, van-e értelme mondani, írni bármit is valakinek, aki egy óra múlva már a saját ígéreteire, szavaira sem akar emlékezni. és mégis, próbálom újra és újra, mert érzem, hogy valahol mélyen hallod, ott szenvedsz, mert tudod, hogy nem szabad így és tudod az igazi utat, amin végig kell menni… ezért kerülünk mi mindig újra egymás mellé… emlékszel? legalább hússzor  mondtad a szemembe, hogy soha többé, aztán huszonegyedszer is csak öleltük egymást szerelmes szédülésben… ez ellen küzdesz úgy, hogy engem taposol? miért? minek? emlékszel milyen õszintén mondtad, csak magadnak, hogy basszameg, tényleg boldog vagyok veled? mi a baj ezzel?
mármint azon kívül, hogy félsz a szeretettõl és attól, hogy el merd hinni, hogy igaz? hiszen te tudod a legjobban… elképzelhetetlenül próbára tetted ezt a szerelmet, és bizonyított… tudod kitõl tudom? tõled édes…  Ne félj! Erõs leszek és szeretlek nagyon. Minden nap bizonyítod, hogy érdemes. Most én jövök. – ismerõsek a szavak? nekem erõt adtak, hogy tartsak még ki melletted. nem egészen fél óra múlva megint hazudtál nekem. és az ezt megelõzõig sem telt még el egy teljes nap. pedig milyen máshogy kezdted, emlékszel? emlékezz rá most velem kérlek…
találkoztunk, láttam a szemedben megint a szerelmet, és éreztem, hogy túlságosan szégyenled magad és félsz ahhoz, hogy el merj kezdeni beszélgetni… maradtam, hogy legyen idõd összeszedni a gondolataid, az erõd… aztán mikor csordultig töltöttél teával, megint véget ért egy rész a sorozatból, és nem tudtad, milyen alibivel marasztalj még… csak mosolyogtam, hogy mondd nyugodtan, ha beszélni szeretnél… aztán sírtál mennyire egyedül maradsz mindig, orvosnál, otthon, álmodban… sírtál, hogy hiába mondod mindenkinekminden nap, hogy milyen boldog és idilli az életed, csak szenvedsz, egyedül vagy, annyira, hogy már egy kettesben kiránduláshoz is kell harmadikat hívni, hogy kibírható legyen… meséltél veszekedést, csapkodást, vagdalkozást, mindent, csak egy kibaszott percnyi igazi, felszabadult boldogságot nem.
aztán emlékszel?
csak öleltél, boldog és hálás voltál az istennek, hogy újra adott egy esélyt a boldogságunknak…
emlékezz milyen érzés. milyen természetes, milyen igazi…milyen magától értetõdõ és felszabadult.
édes, emlékszel, ugye?
tudod mivel tisztultál meg elõttem végleg, hogy újra teljes szívvel tudjak bízni benned?
nem a bocsánatkérésekkel és a többivel, dehogy, azzal, hogy beláttad, hogy van probléma, és õszintén akartál változni. nem engem bántottál azért amit egy más ember szemétsége tört össze a lelkedben, hanem örültél és becsülted azt, hogy én így szeretlek, és ott vagyok melletted, hogy legyen erõd változni.
emlékszel ahogyan ott, éjszaka egymásra néztünk, és kértelek, hogy figyelj?
azt mondtam neked, szeretlek, szerelmes vagyok veled, elvarázsolsz teljesen, én pedig boldoggá teszlek, csak annyit kérek, mondd meg, komolyan akarod? komolyan végigcsinálod? mert ha szeretsz, és komolyan gondolod, én életem végéig boldoggá teszlek és melletted leszek, de ha nem õszintén és tisztán, akkor soha nem akarlak többé látni… emlékszel? emlékszel, ahogy megígérted? ahogy azt kérted bízzak benned és szeresselek, már nincs több hazugság, engem akarsz, szerelemmel és soha többé nem menekülsz… ha félsz, ha történik valami elmondod, mindig õszintén, kérdés, kérés nélkül… és te mindent megteszel, amirõl már tudod, hogy kell, halogatás és kifogások nélkül…
úgy érzed, ezt tetted?
nem bántani akarlak, nem ezért mondom, de hogyan ébresszelek rá, hogy nézd meg, amit csinálsz, az jó-e? hogyan ébresszelek rá, hogy újra ugyanazt teszed? és hogy ennek újra ugyanaz lesz a vége, sírsz a boldogtalanságtól egyedül, és csak azért mondod mindenkinek, hogy boldog és idilli az életed, hogy legalabb addig el tudd hinni egy kicsit, amíg másoknak mondod… hát mióta próbálsz már kiszakadni abból a boldogtalanságból, ahol ennyire elsorvadt a lelked? akkor miért a szarba akarsz visszamászni? nem emlékszel miért sírtál?
mennyi idõ kellett hozzá, hogy minden ígéreted mellett és ellenére elõszõr sumákolni kezdj, hogy elõször hazudj újra? pedig emlékeztél mit mondtam, hogy az elsõ hazugságig, az elsõ nem tiszta és õszinte dologig tart, de megtetted. tudtad, mennyire fog fájni nekem, de megtetted. megkérdeztem tõled, tudod mit csinálsz? azt mondtad tudod, tisztában vagy vele… megkérdeztem, csak szórakozol, semmit se vegyek komolyan? sírtál, hogy hogy feltételezhetem, és én elmondtam neked, nem ezt gondolom, hanem azt, hogy te jó vagy, nagyon vágysz a szeretetre és képes is vagy rá, csak megsérültél abban a hosszú, rossz kapcsolatban, ahol a szeretetedet kihasználták, de semmi baj, együtt túl leszünk ezen is, segítek neked leküzdeni, és végre tisztán lehetünk boldogok… sírtál annyira jól esett, olyan boldog voltál, hogy nincs vége, új esélyt kaptál-kaptunk…
aztán újra és újra…ne úgy viselkedj velem, ahogy veled viselkedtek, mert én tényleg szeretlek.
minden ígéretedet megszegted, ha megkérdeztem teszel-e, komolyan akarod-e még csak belém rúgtál bizonyítás helyett. aztán minden alkalommal utána rájöttél, mindig rájöttél, hogy nem, nem így kell, bocsánatot kértél, megígérted, hogy többet ilyen nem, én meg szerettelek tovább, ugyanúgy bízva… aztán megint kaptam egy pofont.
istenem, bárcsak észrevennéd, miért mondom, bárcsak megéreznéd, milyen szeretet próbál még téged felébreszteni mielõtt végleg boldogtalan, fekete kómába zuhansz újra, ezúttal menthetetlenül…
nem bántani akarlak, én mindezek után is hiszem, hogy jó vagy belül, csak arra lenne szükséged, hogy végre lerázd magadról ezt a sötét terhet amit cipelsz, és végre olyan legyél, amilyen nyitott és boldog akkor vagy, ha együtt lebegünk…  végre kezdj élni, és ne öld meg a lelked végleg ott, ahol már eddig is ennyi sorvasztó mocskot kentek rá, hogy már te magad sem mered elhinni, hogy képes vagy szeretni.
képes vagy! ébredj fel és tedd azt, amit igazán akartál…
annyi mindent kellene még elmesélnem, hogy emlékezz, de így hogyan? megpróbáltam utánad nyúlni még, amikor most két napja újra belém rúgtál és eldobtál…
hívtalak, üzentem, egyetlen hangnyi, betûnyi jelzést nem kaptam, hát ennyire érdekel most megint.
tudod milyen nehéz így elmondani mindezt neked? annak aki este még velem akart nyaralni, élni, aludni, ölelni ébredni…neked, aki este még teljesen szeretett, majd másnap szó eltûnt, hazudott, majd szakított velem és még csak arra sem méltatott, hogy ezt személyesen mondja el, csak jött egy sms.
egy szó nélkül itt hagytál megint. én meg még mindig próbállak elérni, hogy ne feküdj újra a sárba, mert többet érdemelsz, mert jobb vagy.
de te fel sem veszed, abszolút nem érdekel.
minden hangra kinézek a kapura, annyira szeretlek és úgy bízom benned, hogy még mindig õszintén, szerelemmel várlak. és mindig egyre jobban fáj látni, hogy nem. állandóan nézem a telefont, de egy se hang, se egy üzenet. ismersz, tudod, hogy semmi sem fáj nekem jobban.
én pedig gondolkodom, írok neked, és fájok annyira, hogy létezni sem akarok, de csak gondolkozom, rajtad, érted, hogy mivel mentselek, mert én tudom egyedül, az a tündér, az a lány, kedden, szerdán, csütörtökön, és mindig ha el merte engedni picit magát, aki igazán boldog és szerelmes, és csodálatos, az te vagy. hát hagyjam, hogy megöld végleg?
tudod mit veszítesz egészen pontosan? mi az, amit széttörsz és megtaposol ahogyan menekülsz?
szerelmet. azt a szerelmet, amiben végre ki tudtál és ki mertél nyílni. azt a szerelmet,a miben végre érezhetted magad egyetlen nõnek és mégis játszhattál. azt a szerelmet ami annyira természetes volt, hogy mertél álmodni boldogságot, gyermeket és végre hittél magadban is, azt a szerelmet amiben ösztönösen és önfeledten , egyszerûen csak boldog vagy és lebegsz. azt a szerelmet ahol csodálatosnak látlak, ahol elbûvölsz újra és újra, én pedig szeretlek minden nappal jobban. azt a szerelmet, ahol a párod a barátod is, akivel megbeszélhetsz mindent. akinek azért mesélsz, mert érzed mennyire szereti… mert érdekled. te.
és a leginkább, és a legfájóbb, nekem, aki téged szeretlek: magadat. magadat veszíted el. te az vagy aki szeret szerelmesnek lenni, aki kivirágzik, ragyog amikor átölelem, aki mosolyog, szikrázik a humorával és újra és újra belefeledkezem, mert elbûvölsz, hol a szépségeddel, azzal ahogyan rámnézel és az intelligenciáddal. emlékszel? azt írtad, te vagy ez a lány. igazán te vagy. el akarod veszíteni újra, most már végleg magadat?
hányszor képzelted el a gyermekünket? és el tudtad hinni. és vágytál rá. a kis huncutszemûre... aki olyan szép és olyan okos, mint te, és olyan hülye humora van, mint nekem, és mindig megmosolyogtat téged. médea...?
ahogy éjjel, egymást átölelve álmodozunk és beszélgetünk, mennyire boldog lesz nekünk az élet...
ezt mind.ezt dobod el. ezt töröd szét. nem azért mert nem kell, hanem mert azt hiszed így is mindig itt lesz neked. félek, hogy tévedsz. gondold végig ezt, õszintén, kérlek.
még hányszor kell ezt végignéznem, ahogy a szerelmem, ahelyett hogy egy tiszta lépést tenne végre, újra bemocskolja és elsorvasztja magát.
nem. nem akarom.
édes! ébredj fel.
muszáj. nagyon nagy baj lesz. lassan engem is teljesen elveszítesz.
merd elhinni, hogy igaz amitõl boldog voltál és megérdemled. és érdemes.
és szeress.

hát, istenem, ha vagy, te jössz, én próbálom bírni, de úgy érzem nem tudok már többet tenni. sajnálom. bocsánat.

… én tényleg boldog vagyok veled – mondod, magad is meglepõdve talán a felismerésen. elmosolyodom, picit nyugodtabb leszek, hátha már értedm, aztán kicsit szomorú is, mert tudom, messze van az még… átölellek, simogatlak, jó volt azért hallani…
elmész. semmi baj, melenget az a néhány szó, reménykedem, mosolygok. várlak vissza, hogy még egy lépést tehessünk majd együtt…
este még írsz…szeretsz, és sorolod miért… jól esik, talán tényleg észreveszed, hogy olyannak szeretlek, amilyen vagy, és éppen ezért szeretlek? így alszom el…
felébredek. jó kedvem van, csak annyi árnyékolja, hogy akárki kérdezi, hogy ráérek-e délután, este, nem tudok válaszolni, mert nem tudom akarsz-e velem lenni… megkérdezni nem lehet, üresen cseng a telefon, válasz nélkül, még baj is talán, hogy megpróbáltam… de kitérek minden elõl, mert ha jössz mégis, ha eszedbe jutnék, nem akarom, hogy ne találj…
jön-megy néha egy-egy üzenet, hiányzik a hangod… és egyre jobban az, hogy eszedbe jusson, én is itt vagyok…
néha olyasmit mondasz, nap mint nap bizonyítom neked, hogy érdemes szeretned, és most tudod, már rajtad a sor és bizonyítani is fogod… erõt merítek belõle, hátha már tényleg…
segítenék, ha éppen nehéz, itt vagyok, tartalak, nem eshetsz le…és ha az ember nagyon lent van éppen, onnan már nem is eshet, nincs miért félni felállni…
elmesélném, hogy hogyan lehet egyszerûbb, jobb, nyugodtabb… de megijedsz, hiába tudod, hogy tõlem nem kell félned…
szólnék, hogy ne veszítsük el egymást, dacos leszel, nem érted miért is mondom igazán, azt hiszed bántani akarlak? pedig tudod, mennyire nem…
ölelsz, csókolsz, éppen boldog vagy velem, aztán elmész, nehogy tényleg merj akarni engem… mégis akarsz. félsz, nem tõlem, de én vagyok melletted, hát engem bántasz, érzed, hogy szeretlek, elviselem, és ha megint akarsz, hát ölellek majd akkor is.
néha nekem is jól esne, ha lennél… szeretlek.hiányzol. de megharagszol, ha elmondom, mert úgy érzed valamit tenni kellene, és akkor inkább nem érdekel… hirtelen egyszerûbbnek tûnik inkább nem akarni eléggé, és késõbb bánni, mint most tenni, aztán már csak boldognak lenni…
biztosan az én hibám, túl természetes, hogy szeretlek, így észre sem veszed, mi is vagyok én az életedben… elmondhatnám, csak hogy ne veszíts el, ha a szívedben már annyira kellek, hogy mindaz ami én vagyok, már annyira kell neked, hogy fel sem tûnik, csak természetes, de ha mondanám, beszélgetés lenne…
pedig azt hiszem, én már régóta az vagyok neked… az az igazi társ, vagy kedvesed… szeretlek teljesen, önmagadért, szeretlek, mint az egyetlen, az igazi Nõt az életemben, és szeretlek, mert lehetünk gyerekek és játszhatunk, mert jó étvágyat szívem, ha eszünk. simogatlak, ölellek, itt vagyok veled. én vígasztallak, ha fáj, vagy bánt valami. elkísérlek, hogy ne félj egyedül. álomba simogatlak mikor túl nehéz lenne a magány. újra és újra megnevettetlek, ha már kilátástalannak éreznéd és szomorkodnál, csókollak, míg újra erõs nem leszel mikor elfáradsz, és csak szeretlek és bátorítalak, ha épp nem tudnál hinni. velem beszéled meg mit mondj barátnõnek, és jó, hogy melletted állok, ha baj van otthon éppen, veled mosolygok ha jó kedved, és megmosolyogtatlak, ha éppen nem. szeretem a hisztidet is, mert aranyos, mint te, és épp olyan édes, ha csak a kert végébe is megyünk, már boldogabb, és több öröm van benne, mint egyedül a tengerparton, dícsérlek, ha kell és ha hülye voltam, nem borul össze a világom, inkább bocsánatot kérek, és nem azért vagy Egyetlen nekem, mert nem lehetne több, hanem mert egy nõt akarok boldoggá tenni, és nem többet hülyíteni. talán pont ezért tudunk mi szerelmesen lebegni, persze felesleges volt ezt is elmondanom, mert talán nem érted, hogy csak azért mondtam, mert érzed te ezt, csak félsz végiggondolni, mert akkor akarnál engem igazán… pedig jó lenne. tudod, ha szeretnél, úgy igazán, együtt… én akkor is udvarolnék tovább… neked. hogy minden nap érezd, csodálatos vagy, szeretlek.
persze ezt sem mondhatom el.
remélem egyszer majd érdekel.
én még álmodom. és álmomban is itt vagyok.

mostlattam, az elobb, hogy ma van a kolteszet vilagnapja, persze semmi kozom kolteszethet, de nekem valahogy ez és a mûvészet abban teljesedik ki, ahogyan te rám tudsz nézni, ahogy a huncutszép szemeiddel rám nézel, egyszerre bûvölsz el és töltesz meg erõvel és hittel, és én pedig próbálom valahogyan elmondani, de sohasem sikerül, mert túl szép és csodálatos, hogy találjak rá szavakat.
ez is csak egy zagyva gondolat lett, pedig csak annyi, hogy szeretlek.

néhány részlet a készülõ könyvbõl, csak úgy, minden õsszefüggés nélkül idedobálva... és nem tudom miért

néha a boldogság olyan közelinek tûnik, hogy a hosszú sötét csend után már ez a közelség is szinte szárnyakat ad. már szinte valóság ami még csak a vágyak szintjén létezik. és ezekben az órákban, pillanatokban egészen a csalódás keserûjéig belül még minden sikerül. és nem az összeférhetetlenség ami gátat vet a kiteljesedésnek többnyire, hanem csak az akaratok és hitek közötti csúszás az idõben. az egyiknek menne, míg a másik, mire felismeri saját vágyait, addigra már az elsõ belefárad a túl erõs reményben való várakozásba. hirtelen hangulatváltozás, a boldogság közelsége olyan magasra emel, hogy szinte törvényszerû a zuhanás egy idõ után, és aztán hiába érkezik már a késõ,már késõ, csak valami rom marad az elsõ vágy után, amire már nem lehet építeni.
néha már én is itt vagyok, olyan egyszerû pillanatokra elveszíteni minden hitet és mindig nehezebb újra hinni már, és ez a túlcsigázott várakozás ... csak lassú halála valaminek, ami pedig talán mindennél többet ér...

...


és amikor hozzámértél az egyszerûen és tisztán tesrmészetes volt nekem,mint még soha érintés mióta gondolkozom. mint ha az érzékelésen túlra nyúltál volna mélyen belém,mintha álmom volnál.
néha itt van bennem valami kétely,mert most egyedül vagyok és te nem szóltál hogy ne legyen,és ott motoz bennem minden tanító csapása a sorsnak,és persze amíg te nem vagy hogy elkergesd belõlem az árnyakat,addig belém üthet újra a félelem hogy ne higgyek annak amit érzek,mert talán csak újra tanulom hogy nem vagyok tévedhetetlen.
nem akarom magam újra megadni a keresésnek,én hiszem és érzem hogy ezeken a sötét gondolatokon túl a fény nekem,ahogy hajad szálai között pihent a kezem azonon az elsõ éjjelen.

...

valamit megváltoztat azt hiszem bennem.amit melletted megtaláltam az valami olyan amit egész életemben kerestem, te nekem valami áradó nyugalom vagy,mint az egyetlen tündér az álmaimból,és az hogy csak én érzem így és neked nem hiányzik hogy beszéljünk és legyünkl egymásnak, ez valamihideg csenddé olvad bennem. szeretnélek látni ahogy egy álom sugárkoszorújában lángra lobbantod az életem,és érzem,tudom hogy mindez hajszálnyira a valóságtól egy lehetséges holnap izzó hajnalán pihen...

...

annyi elfojtott és kimondani sem mert vágyat, saját igazságot, gondolatot és érzést fojtunk magunkba, majd cipelünk és halmozunk az elbaszott kis életünkben, hogy ez a rohadt teher annyira fáradttá és aljassá tesz minket, hogy már nem merjük elengedni a szart, hogy belekapaszkodjunk valami igazán tisztába és jóba, amire pedig úgy vágytunk, mint a hóesés illatára, átölelve azt, akiben végre kicsit magunkat is újra megtaláljuk. lebeghetnénk, azt hiszem lebeghetnénk ebben az életben, ha nem húzna ennyi teljesen felesleges súly, de kevés ezt egyedül tudni, hidd el, egyedül kevés

...

talán az a sok kapcsolat, amiben annyit kellett küzdenem, az azért volt, hogy miközben felébresztek másokat, megértsem mi miért történik, és hogyan mûködne jól, hogy aztán ne csak boldogok legyünk veled, hanem másoknak is megmutassuk, lehet ez jó…

egyszer szerelmes lettem. éreztem, tudtam, hogy õ is szerelmes belém, de újra és újra olyan dolgokat tett, amit nem teszünk egy emberrel, aki szeret. újra és újra megbocsátottam, és szerettem, de eldobott, amikor már képtelen volt szembenézni saját magával és a tetteivel, elmenekülni könnyebb volt.
nem kellett más. hittem abban, hogy ez igazi szerelem, várnom kell, és ha kezd felébredni és segítségre lesz szüksége, akkor itt legyek, segítsem és szeressem.
és visszatért. engedtem. segítettem neki, hogy végre õszinte lehessen. és õ õszinte volt. megbocsátottam mindent, mindent ami volt, egy hosszú, kemény útnak tekintettem, amin végre elértünk egymáshoz. nem volt bennem semmi rossz érzés, csak boldog szerelem és határtalan bizalom. és büszke voltam rá, hogy változott. boldog voltam, lebegtem ebben a csodálatos szerelemben, mindig róla álmodtam, és tudtam, hogy életem végéig mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem.
aztán hazudott, pedig tudta, hogy ez az egyetlen, amivel örökre ellök magától.
megbocsátottam, annyira szerettem, át akartam segíteni ezen, hittem abban, hogy változott, nem teszi mégegyszer ugyanazt.
megint hazudott. aztán megint. megint... nem is tudom hányszor.
aztan földhöz vágott mindent és itt hagyott.
megbocsátottam ezt is, annyit kértem, bizonyítson már végre, hogy bízhassak benne újra.
csak belem rúgott megint. mellébeszélés, hazugság, kifogások.
újra és újra. nem volt hajlandó bizonyítani, én aláztam meg magam, hogy számára mentséget találjak.
nem sikerült. mégis amikor azt sírta, egyedül nem megy, szüksége van rám, az ölelésemre, a simogatásomra, én csak mentem. megsimogattam.
aztan azt tettem, amitõl a legjobban undorodom, csak hogy neki lehetõséget adjak, hogy megmutathassa, hogy õszinte.
belém rúgott.
én pedig próbálok valahogy élni, mikor már minden fáj, mert amikor végre felébred, nekem ott kell lennem, hiszen a szerelmem teszi boldoggá.
szép az élet,
de én csak szomorú vagyok.

az ébredéseid is álmok voltak
hogy megérinthessél engem
lüktetés ahogy magadba  zártál
sikolt a csend most bennem

 

 az elso kotet, valamikor 97 korul lehetett, nem is akarnam feltenni, egyrezst mert mind elfogyott es meg nekem sincs asszem belole peldanyom, masreszt nem is erzem olyannak oket h erdemesnek legyen. ez a kep a bemutatojan keszult a pazmanyban, persze pont en kestem a bemutatorol, ugy kellett ertem jonni vmi csehoba, de hat legalabb nelkulem nem lehetett elkezdeni, szal nem amradtam le semmirol. namindegy, az ezutani irasok gyujtemenye volt a kovetkezo, a vegtelen vers (csillagcseppkeringo) , vannak benne irasok amikrol mar nem egeszen gondolom ugyanazt, de itt-ott akad benen olyasmi, amit fontosnak erzek, tehat ujra meg lett csinalva, normalisan, illusztralva. baszott nagy munka volt, de ugy erzem pl a vegefele kifejezetten turheto irasok vannak.
azt hiszem azoknak ajanlom, akik a felszinnel melyebben is elnek...
nem mondanam h kifejezetten verseskotet, van benne vers is, meg csak ugy leirt gondolatfoszlanyok...

innen letoltheto e-konyvkent, pdf formatumban
...
aki pedig diavetitesben kattingatva szeretne, itt teheti magaeva







 

tündér-keringõ ... a tündéres gondolatok grafikákkal illusztrálva

diavetítést itt lehet letölteni és megnézni.

 e-könyv formában pedig itt lehet letölteni.

lehetne ez egy levél is, talán azért nem az, mert nem akarom rád erõltetni a gondolataimat, ha idejöttél, talán érdekel, és ezért olvasod el. nem akarok beléd magyarázni semmit, csak szeretném ha magadba néznél, és elgondolkodnál a saját érzéseiden. 
játsszuk azt, hogy minden elõítéletet, félelmet, görcsöt és menekülhetnéket leteszünk néhány percre, és megnézzük mi alapján, miért ítélünk és elítélünk, vagy miért mondunk nemet, ha belül annyira érezzük, hogy igent kellene mondani, semmi mást.  nem válaszolni akarok. kérdezni akarok, hogy elgondolkodj a válaszokon. hogy ne sértõdj, hogy ne zárkózz be, hogy ne szégyenkezz, és ne félj még magad elõtt sem, még magadtól sem. van ott belül valahol az a hang, vagy érzés, ami annyira tudja mi lenne az igazi válasz, hát tedd le az illúziókat, tedd fel a kérdéseket, és csak várj, amíg el nem múlik a dac, amíg elhalványulnak a félelmek, és nem kiagyalni akarod, hanem  érzed a választ.
akkor már nincs semmi baj, nem futsz el, hiszen az ember a saját félelmei elõl nem futhat el… de megoszthatja azzal, akiben igazán bízhat, és ettõl akár múlhatnak is már…
nem tudom mitõl férfi valaki, csak azt tudom, amit én gondolok errõl. én azt hiszem a férfi tudja mit tud, nem kételkedik magában, mert így képes megvalósítani azt, ami egy férfi dolga: mindent megtenni a párjáért, és ha kell feladni magát azért a nõért, akit szeret.
az a férfi, aki a legtöbb nõt dugja meg, vagy az, aki ha megtalálja azt akiben meglátja a Nõt, mindig erõs marad, hogy többinek nemet mondjon?
az a férfi, aki folyamatosan nyalja magát, hogy mindenáron divatból jól nézzen ki, akinek kocsi, vagy ékszer kell, hogy észrevegyék, aki addig gyúr, amíg meg nem gyõzi magát hogy már komolyan veszik ránézésre , vagy az, aki tudja, hogy önmagáért is szerethetik, akinek az a fontos, hogy annak tetsszen aki szereti õt?
ki a férfi?  az akinek újra meg újra új nõk kellenek, hogy igazolja magát, vagy az, akinek nincs szüksége hódításokra, hogy önbizalma legyen, aki egyetlen nõ bizalmát és szeretetét akarja megtartani, mert számára nincs nagyobb dicséret annál, hogy az a nõ szereti, akit a legcsodálatosabbnak tart?
az az erõs, aki oktalanul agresszív, mert annyira retteg attól, hogy ha nem õ a leghangosabb megtámadják?
az a férfi és az az erõs, aki üvölt akármi van, aki képes megütni egy nõt csak hogy igaza legyen, és az a gyenge, aki erõt vesz magán, aki legyûri a sértettségét vagy haragját  és üvöltés helyett megpróbálja megtalálni a problémát és megoldani?
az a férfi, aki rádüvölt, hogy hozz kaját és csináld ezt vagy azt, és az a gyenge, aki ha fáradt is, eszébe jut, hogy te is fáradt lehetsz, és nem restell neked vacsorát csinálni, mert talán neked is jól esik?
az a férfi, aki rádmászik, kielégíti magát és elfordul, az pedig gyenge, aki úgy szeret, hogy a szerelemben is az az elsõ, hogy téged boldoggá tegyen, …aztán ölel, hogy érezd, veled van, és mert szeret veled lenni?
az a férfi aki bármikor otthagy magadra a problémáiddal, vagy az, akinek mindig van ereje, hogy meghallgasson, és mindig próbál ott lenni ha segíteni kell?
 az a szabadság, ha valaki leszarja mi van veled, és annyi hülyeséget  csinálsz amennyit csak akarsz kétségbeesésedben, vagy az, ha törõdik veled, és ebben a biztonságban megvalósíthatod azokat a  vágyaidat amiket mindig el kellett fojtanod?
mi a fontos egy kapcsolatban? mitõl lesz jó?
számít, hogy úgy nézzen rád, hogy érzed gyönyörûnek lát, mégha épp most ébredtél is kócosan, mert magadért csodál? számít, hogy érezze, te hogy nézel rá? kell, hogy öntudatlanul is jó érzéssel simulj hozzá? számít, hogy ha szeretkezel vele elszédülj az örömtõl és felszabadulj? fontos, hogy meg tudjon mosolyogtatni, ha rossz napod is van? hogy akarja újra és újra kis meglepetésekkel, vagy simogatásnyi kedvességgel szebbé tenni az életed? számít, hogy örüljön és megkívánjon ha megkívánod? hogy ne csak azt szeresse, hogy ránézésre szép vagy, hanem szeressen a szépségedért és azért a belsõ szépségért, ami a lelkedben él?  számít, hogy tudjon veled játszani, vízben, ágyban, egymásra mosolyogva? számít, hogy szeressen azért mert intelligens vagy, és tudja értékelni a gondolataidat? számít, hogy még annak is örüljön, ha féltékeny vagy, mert tudja tiszta a lelkiismerete, és ebbõl is csak az látja, hogy nem akarod elveszíteni és szereted? kell, hogy észrevegye ha bánt valami? hogy vígasztaljon vagy segítsen megoldani amit nehéz? kell hogy úgy öleljen, hogy érezd, soha nem akar mást ölelni? számít, hogy fel tudsz oldódni az ölelésében? számít, hogy az ujjai, csak a te gödröcskéidet szeretik? hogy úgy csókoljon, hogy újjászüless, kívánd és  felsóhajts? számít, hogy érezd, mindig bízhatsz benne és számíthatsz rá? hogy jó neki mesélni, mert figyel rád, vagy folytatja a verset, amit elkezdesz?  számít, ha még a hisztidet is szereti?  ha újra és újra megcsodál?  ha törõdik veled, mert igazán fontos vagy neki? ha tisztel? ha nõnek érzed magad mellete? ha képes vagy vele elképzelni bármit, amire vágysz? ha te vagy az egyetlen, akivel álmodik? ha te vagy akiben mindent és akivel mindent tud látni?
éreztél ilyet? és ha igen, és mindez megvan, mi kellhet még? miért kellenek újra ugyanazok a hibák?
nem jó egy hang, aki feltenné ezeket a kérdéseket, mikor egyik félelembõl a másikba esve a szakadék felé indulsz, hogy megállítson, mielõtt lezuhannál ?
mennyi kérdés lehetne még…
tényleg azt gondolod, hogy az aki átölel és úgy szeret ahogy soha senki, az nem bocsájtott meg már régen mindent és nem bízik benned?
vadidegenek elismerése kell pusztán külsõ miatt, hogy érezd vagy valaki? nem attól lehet igazán önbizalmad, hogy valaki igazán megtesz érted mindent és teljesen szeret, mert ismer, mert tudja, hogy  csodálatos vagy?
(en vegiggondoltam annyiszor már. tudom miért vagyok férfi és mitõl vagy te Nõ.
attól vagyok férfi, aki és ahogyan vagyok, és nincs szükségem a külsõségekre, mert tudom, hogy boldoggá tudlak tenni és meg tudlak védeni ha kell, attól vagyok férfi,  ahogyan téged szeretlek, és attól vagyok férfi ahogyan te rám nézel.  és örülnék, ha megkérdeznéd, miért látlak téged igazi és az igazi nõnek.)
melyik hang az igazi? kinek lehet önbizalma? ki az igazi nõ? ki az erõs? ki a férfi? mi a béke? mi a szerelem? mi a boldogság?
ne akard megmagyarázni, csak hagyd válaszolni magad, magadnak.

 volt egy gyönyörû álmom... aztán... hát szeretném ha igaz lenne... az élet furcsa, néha elõttünk van, amire egész életünkben vágytunk, de félünk megragadni és megtartani, nem azert mert nem szeretnénk, csak mert félünk a csalodastol, a regi pofonok miatt. hiaba latod h valaki szeret, ha o fel ettol az erzestol. hiaba teszel ele mindent amire vagyott, ha fel elfogadni. tudod mennyi az elet? csak probalj mindent adni, es ha nem is merik ertekelni, amikor zuhansz, szabad es tiszta a lelked, mert tudod, mindent megtettel, amit megtehettel. es ez a szabadsag, mindent odaadni, tiszta lelkiismerettel, es bizni a masikban, h felismeri es megtartja amire vagyott. elbukhatsz, elveszitheted a boldogsagot, belehalhatsz amikor elfogy az erod, de szabad vagy, mert mertel es tudtal igazan szeretni, es ebben az eletben nincs tobb. van szeretni igazan, es feloldodni a szerelemben és minden mas csak menekules. hat szeress, mert nincs mas ut, megha nehez is...

álmodtam. sietni haza minden nap azzal a boldog tudattal, hogy akit szeretek, vár rám otthon. hazaérni, igazán hazaérni, aztán ölelni egymást a kandalló elõtt, és simogatva várni a kis huncutszemût...
hányszor kell meghalni, hogy egyszer igazán élhessek?
talán csak ennyi, remélni, bízni, és meghalni újra és újra... az igazi élet nélkül...
lesz hideg õszi este... de nem az.... sokkal hidegebb...

... frissitve:  ezt az irast inkabb torlom innen. tul szep, tul oszinte, tul huseges gondolatok voltak asszem.

 

megprobal az ember elmondani egy csomo dolgot, azt hiszi annyira fontos... pedig a fenét. talán csak egy dolog igazán fontos, az meg egyetlen mondat talán.
néha tul türelmes az ember, néha pont tul türelmetlen. aztán meg pont akkor nem tud hallgatni, amikor igazán kellene.
szóba vág, mert érti és valamiért túl fáradt vagy kétségbeesett a türelemhez, és úgy tûnik emiatt mintha nem is érdekelné.
kap két pofont, nem akarja hinni, kérdez, és kap még egyet. kétségbeesik. túl görcsösen kezd kapaszkodni, pedig tudja, talán most inkább elengedni kellene... de már annyiszor összetörve ki nem fél a zuhanástól?
és ez mind nem számít. csak annyi ebbõl ami igazán az emberbe nemesedik a megértéstõl.
meg egy vágy ami kitölt mindent. bárcsak lenne még egy esély, amikor az ember már tudja hol hibázott, talán nem rontaná el újra, mert már tudja mit ér...