(átrezegnek a csillagok
meg a szélbe hajló ég a fák között
most még tûz lobog
de holnap hozzám már nincs közöd
más vagyok már, kívül kemény
gondolom ma más vagy te is
megismerne újra a remény
karjaiban tartana hajnalig
úgy érzem már menni kéne
-nem érintesz soha már-
hiába fû virága, gyanta-vére
ha megdermed és széttörik a nyár
ha elemel is a zöld a földrõl
nélküled még mindig fázom
minden pillantásod õrzöm
hozzád visz reszketõ álmom
barátig nézni elfárad a szem
elszakadtam embertõl szinte teljesen
te és én majd annyira távol
hogy fáj, mint én a mától
úgy nyúlok feléd most
hogy talán nem is érzed
nem nekem nyílik mosolyod
mégis a vers: sir érted a lélek)
mikor elalszom még megkérem
fent, feletted azt a csillagot
hogy ragyogjon neked ez az élet
és legyen az ami én nem vagyok